„2010-2015 között több százzal lett kevesebb a praktizáló háziorvosok száma, az átlagéletkor közelít a 60-hoz, és a teljes aktivitással praktizálók bő egyharmada tevékenykedik a definiált nyugdíjkorhatár felett, ami gyakorlatilag kb. 2200 főt jelent. Ugyanakkor a kezdő háziorvosi rezidensek száma nem éri el az évenkénti 100-at sem. A két szám közötti ordító differencia magáért beszél, ráadásul nem is garantált, hogy valamennyi szakorvosjelöltből aktív háziorvos válik" - írta Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke az Orvosok Lapja legfrissebb, 2017/01-02. számában megjelent, az alapellátás jelen helyzetét, problémáit és azok megoldási javaslatait bemutató elemzésében.
Mint írta, „Köztestületünk kitartó, szakszerű érvelése dacára mind a mai napig nem hajlandó a törvényalkotó meghallani, hogy a törvényben rögzített, személyhez kötődő vagyonértékű jog soha, semmilyen körülmények között sem lenne a tulajdonosától elkonfiskálható, és ezen alkotmányos jogelv megtartása semmiben sem akadályozná, sokkal inkább elősegítené a praxisok biztonságos betöltését. Ehelyett mind a mai napig maximum egy esztendő multával – vevő híján – búcsút mondhat a nyugalomba vonuló kolléga, netán az örökös annak a jelentős összegnek, amelyet anno a rendszerbe kerülés érdekében kifizetett. (Ma már legalább annyian, vagy többen is vannak, akik a praxisjoghoz nem alanyi jogon, hanem vásárlás útján jutottak!) Nem csoda tehát, hogy kevesen mernek komoly összeget – netán hitelből – a bizonytalanba fektetni. Alapellátási törvényünk lassan két esztendeje van, végrehajtási rendeletei azonban még mindig várólistán. Rövid, pár szavas, költségvetést nem terhelő számviteli és adótörvény-módosítások váratnak magukra, – ezeket már kodifikált formában is többször benyújtottuk az illetékeseknek –, hogy a praxisvásárlásra fordított kiadások elszámolhatósága vállalkozási formától függetlenül lehetséges és zökkenőmentes legyen" – írta az elnök.
Gazdasági szempontból nézve egy-egy praxis ún. egzisztencia-kisvállalkozásnak tekinthető. Ez annyit tesz magyarul, hogy ezekből az egyébként közfinanszírozásból, törvényben határolt bevételi lehetőségekkel bíró, közfeladatot ellátó vállalkozásokból kell(ene) tisztes módon megélnie a benne dolgozóknak.
Miért ne formálhatna jogot a háziorvos szakorvos, a szakképesített körzeti ápoló stb., ugyanannyi havi fizetésre, amennyit hasonszőrű kollégái jogszabály által garantálva pl. egy kórházban megkapnak? Márpedig erre – ismerve az idei állami költségvetés számait is – halvány esély sem kínálkozik. Ha ugyanis egy átlagosan finanszírozott praxisban a háziorvos és alkalmazottai kivennék az őket az előbbiek szerint megillető fizetést, úgy a működtetésre aligha maradna számottevő – nemhogy elegendő – pénz.
Ezért aztán jellemző módon „inkább fűtűnk, világítunk", a nyugdíjalapunk pedig sokszor a segédmunkásét is alig éri el – jellemzi a helyzetet Éger István, hozzátéve, „Legszerényebb számításaink szerint is még legalább ötször tízmilliárdos csomagra, azaz praxisonként havi ötször 130.000,- Ft-os – feltétel nélküli (!) – emelésre volna szükség a szakellátásban dolgozókkal azonos anyagi feltételek eléréséhez. És természetesen mindezt előre kiszámítható módon, törvényben garantálva."
Gazdasági szempontból tehát ez volna az az alapvető peremfeltétel, amely a praxisvásárláson gondolkodót pozitív döntésre bírhatná. E nélkül viszont érthető a jelenleg tapasztalható tartózkodás, hisz ki az, aki súlyos áldozatok árán garantáltan veszteséges vállalkozásba fektetne? Több más, apróbb, de nem lényegtelen körülmény áttekintése és megjavítása mellett előbbiek azok az alapvető tényezők, amelyek haladéktalan rendezése nélkül az alapellátás megerősítésének szándéka biztosan halálra van ítélve.
