• Ónodi-Szűcs
    • Teljesítmény helyett eredményalapú finanszírozás

      Teljesítmény helyett eredményalapú finanszírozás

    • Számvetés az Arénában: Ónodi-Szűcs Zoltán

      Számvetés az Arénában: Ónodi-Szűcs Zoltán

    • Növekvő bérek, csökkenő várólisták, maradó orvosok

      Növekvő bérek, csökkenő várólisták, maradó orvosok

  • EBP
    • Megújul és modernizálódik a Semmelweis Egyetem

      Megújul és modernizálódik a Semmelweis Egyetem

    • Növekvő bérek, csökkenő várólisták, maradó orvosok

      Növekvő bérek, csökkenő várólisták, maradó orvosok

    • 352 millió a szigetszentmiklósi rendelőnek

      352 millió a szigetszentmiklósi rendelőnek

  • EESZT
    • Kell egy kis idő a digitális egészségügyhöz

      Kell egy kis idő a digitális egészségügyhöz

    • EESZT: minden patika határidőre csatlakozott

      EESZT: minden patika határidőre csatlakozott

    • Informatika az egészségügy szolgálatában

      Informatika az egészségügy szolgálatában

Diákként eldöntötte, hogy idegsebész lesz

Hírek 2017.08.12 08:00 Forrás: Orvosok Lapja Szerző: Sándor Judit
Diákként eldöntötte, hogy idegsebész lesz

Szakmailag a sugársebészetileg és sebészileg is kezelhető idegsebészeti betegségek érdekelik dr. Nagy Gábort.

Most, negyvenes évei elején kezd idegsebészként beérni, állítja magáról dr. Nagy Gábor PhD, az Országos klinikai Idegtudományi Intézet, vagy ahogyan ő mondja: a Ház, idegsebész főorvosa, akit tárt karokkal fogadnának külföldön, de egyelőre van, ami itthon tartja, pedig a szakmai sikerei mellett számos gonddal kell szembesülnie a hazai ellátórendszerben. (Az Orvosok Lapja 7-8. számában olvasható a vele készült interjú.)

A műtőből érkezett, milyen beavatkozást végzett?
– Rutinműtét volt, a nyaki porckorongsérv legsúlyosabb formája, amikor a gerincvelő kerül nyomás alá, bénulás jelei mutatkoznak a betegen, tehát meg kell operálni. Legtöbben úgy megyünk idegsebésznek, hogy agyat szeretnénk operálni, de sokunknak, mint nekem is, a gerincpraxis adja a betegeink jó részét, mivel a kopásos gerincbetegségek a leggyakoribb idegsebészeti betegségek.

Mit tart a profiljának, mire specializálódott?
– Azok az idegsebészeti betegségek érdekelnek leginkább, amelyek sugársebészetileg és sebészileg is kezelhetők, például bizonyos agy- és koponyaalapi daganatok, valamint érfejlődési rendellenességek, mint az arteriovenosus malformatio és a cavernoma. a korral és sebészi tapasztalattal előrehaladva a praxisom egyre nagyobb hányadát adják ezek a műtétek, amellett, hogy az idegsebészeti tudományos munkásságom is ezeket a betegségeket, illetve sugársebészetüket érinti.

Van olyan műtéte, amit nem tud elfelejteni?
– Például egy hároméves gyermek hatalmas, vérzékeny agydaganata, ami azért is veszélyes, mert egy kisgyerek pillanatok alatt el tud vérezni a műtőasztalon. többórás műtét volt, Vajda János professzorral végeztük, és a kritikus pillanatokban két altatóorvos is jelen volt. a beavatkozás sikeres volt, igazi csapatmunkában zajlott, ami a mi manuális szakmánkban elengedhetetlen, hiszen fontos, amit a laikusok legtöbbször nem tudnak, hogy az operáló csapat minden tagja, a sebészek mellett az altatóorvos, altatóaszszisztens, a műtősnő és a műtősfiú is tökéletesen tudja a saját dolgát, valamint értse, és megfelelő ritmusban tudjon reagálni a műtéti eseményekre. Mint egy zenekar, melynek a sebész talán a szólistája, de mégis csak egyik tagja. Fontos továbbá, hogy az idősebbek át tudják adni a tudásukat a fiatalabbaknak.

Mikor mondhatja el magáról, hogy megszerezte a szükséges tapasztalatot?
– Negyvenkét éves vagyok. Az idegsebész negyvenes évei elején kezd beérni, de még mindig nem mondom, hogy hú, de nagyon tapasztalt lennék. A mi szakmánkban ez csak úgy megy, ha a biztonságot adó idősebb generáció a háttérben még sokáig ott van a beavatkozások során. Ez olyan, mint az akrobatáknál a mutatvány előadásakor a biztonsági kötél, csak itt nem a mi életünk, hanem egy másik emberé a tét.

Miért lett idegsebész?
– Megmutatkozott a családban a képzőművész vonal, nekem is volt kézügyességem, de engem inkább a biológia érdekelt. Negyedikes gimnazistaként eldöntöttem, hogy orvos leszek, és egy tudományos folyóiratban az agykutatásról olvasottak indítottak arra, hogy idegsebész legyek. Lenyűgözött az agy komplexitása és szépsége, és mindenképpen valami manuális dolgot szerettem volna csinálni.

Tényleg ilyen korán döntött?
– Igen, az orvosira már úgy jelentkeztem, hogy idegsebész szeretnék lenni. Édesapám előtte javasolta, ha orvos akarok lenni, nézzem meg, miként működik az egészségügy, és hogy egyáltalán bírom-e. A harmadik osztályt befejezve a madarász utcai gyermekkórházban vállaltam nyári munkát műtősfiúként, ezt még egy ideig az egyetemi éveim alatt is folytattam. A „gyermekvonal" később visszaköszönt a gyermek-idegsebészetben.

És az idők során sem vették el a kedvét?
– Nem sikerült, bár próbálkozás történt. amikor idejöttem, a Házba, másodéves orvostanhallgatóként, először az egyik főorvos nem akart engedni dolgozni, majd másodjára azt mondta, jó, felvesz az intenzívre segédnővérnek azért, hogy egy életre elmenjen a kedvem idegsebészettől… De ez nem jött össze, mert nagyon tetszett az egész, ráadásul lehetőségem volt a műtőbe is felmenni. Hatodévesen mentőztem is, de az idegsebész álmaimról nem mondtam le. Amikor 2000-ben végeztem a Semmelweis Egyetemen, nem volt idegsebészi állás, ezért külföldi PhD-tanulmányok mellett döntöttem. Ösztöndíjasként a göttingeni Maxplanck Institut für biophysikalische Chemie-ben dolgoztam, a Nobel-díjas Erwin Neher kutatócsoportjában, majd 2003-ban megszereztem a PhD-fokozatot idegtudományokból a göttingeni Georg-august Egyetemen. Ez elméleti kutatás volt, mondhatni, nincs konkrét haszna az idegsebészeti gyakorlatban, a rendszerező és kritikus tudományos gondolkodást viszont itt tanultam meg, aminek klinikusként is nagy hasznát veszem. 2004-ben jöttem haza, zóta dolgozom külföldi útjaim miatt kisebb-nagyobb megszakításokkal a Házban.

Szembesülhettem magam is azzal, hogy sokat járt és jár külföldre: ezt az interjút még januárban beszéltük meg, de akkor éppen az amerikai Mayo Klinikára készült.
– Ez rövidebb időszak volt, három hónap, de 2008-tól majdnem három évig Angliában a sheffieldi Royal Hallamshire Hospital idegsebészeti osztályán dolgoztam idegsebész szakorvosjelöltként. Egy magyar származású idegsebész, Kemény András dolgozik ott, aki az 1980-as években a Házból ment ki, és az eltelt évtizedekben többen is tanulhattunk nála Magyarországról. Egy évig tanulmányozhattam az idegsebészet egyik szubspecialitását, a sugársebészetet, ugyanis Sheffield a világ egyik legnagyobb és harmadik legrégebbi gammakés centruma. Az 1990-es években elterjedő sugársebészet, amelynek egyik formája a gammakés, számos idegsebészeti betegség esetén nyújt gyógyulási alternatívát, így elkerülhető a koponyamegnyitással járó nyílt sebészet. A célom elődlegesen az volt, hogy megtanuljam, mit tudunk sugársebészettel megcsinálni, amihez nem kell kinyitni a koponyát. Ezt követően két évet az ottani idegsebészeti osztályon operáltam, majd miután hazatértem, 2011-ben idegsebészeti szakvizsgát tettem.

És mit tanult idén, a Mayo Klinikán?
– Egyrészt az ottani gammakésközpontot látogattam meg. Bruce Pollockkal, a vezetőjével korábban közösen írtunk egy könyvfejezetet, szerettem volna látni, ott hogy megy a kezelés. Emellett bejárhattam a műtőkbe is. Régóta szerettek volna ide a Házba gammakést telepíteni, végül azonban Debrecenbe került, 2007-ben. Előtte a sugársebészeti kezelést lineáris gyorsítóval végezték az Országos Onkológiai Intézetben, intézetünkkel közösen. Ez a lehetőség azóta is létezik, betegeinket ez a két centrum kezeli. Mivel én nem kezelek gammakéssel, olyan értelemben nem lett gyakorlati hasznom, de megtanultam a sugársebészet indikációit.

A tudományért, a szakmai elhivatottságáért a családja is áldozatot vállal. Hogy viselik a távolléteit?
– Nagy változásokat hozott a Skype és a Viber, így a kapcsolattartás már nem olyan, mint a nyolcvanas években, amikor még a telefon is luxus volt, a levelezés pedig papíralapon történt. Azért aznap, amikor Amerikából hazajöttem, a három és fél éves kislányom kiállt az erkélyre és kiabálta, hogy ma jön haza az apukám… szóval így is hiányoztam, nem volt könnyű nekik sem. a hosszabb utakra viszont korábban együtt mentünk a feleségemmel, aki szintén az egészségügyben dolgozik, nővérként.

Sok tapasztalatot gyűjthetett az évek során külföldön…
– A brit egészségügyi rendszer nagyon más, mint például a magánbiztosítók által finanszírozott amerikai, hiszen a brit ugyanúgy állami, mint a magyar. Angliában a közfinanszírozott ellátás mellett létezik a magánellátás, amit kiegészítő biztosítással tudnak a betegek igénybe venni, ha például kevesebbet akarnak várni. Ha csak a pénz és az orvos oldaláról nézem, akkor az Egyesült Államokban fizetnek a legjobban, de az is a legdrágább egészségügyi rendszer. Egy átlagos amerikai idegsebész évi egymillió dollárt keres, a top tíz százalék 2-3 millió dollárt, de van, aki húszmillió felett, ami számunkra szinte felfoghatatlan. Nyilván ezért a pénzért a betegek is joggal mást várnak. Persze ebből a pénzből az orvosnak ki kell fizetnie a saját felelősségbiztosítását, és a megfelelő életszínvonal fenntartása és a gyerekek taníttatása is sokkal drágább. Angliában egy szakorvos évi százezer font körül keres, ezt a magánellátásból tudja kiegészíteni. Ezt sem lehet összehasonlítani a magyar viszonyokkal, ráadásul kényelmesebb életük van.

Mit emelne még ki a különbözőségből?
– Az angol rendszerben a végzés után, és a szakképzés első két évében az orvosok osztályos munkát végeznek, de a harmadik évben már műtenek, ambulánsan látnak el betegeket. Csak
a szakmával foglalkoznak, nálunk viszont még főorvosi szinten is mi végezzük sokszor az osztályos munkát. Aki leszakvizsgázik az angoloknál, az biztosan megszerezte az alapkompetenciát, az idegsebészeti műtétek nagy részét meg tudja csinálni, és elvileg nincs főnöke. Hozzáteszem, mára sokat romlott a helyzet a kezdeti, mindenképpen pozitív tapasztalataimhoz viszonyítva, a mai helyzet már egyáltalán nem vonzó számomra. A változások azért következtek be, mert elkezdték duzzasztani az orvosi kart, a szigorú európai munkaidő-korlátozás miatt, valamint egyre több adminisztratív terhe lett az orvosoknak, egyre kevesebbet lehetnek a műtőben, mert állandóan bizottsági ülésekre járnak, járóbeteg-ellátással vannak elfoglalva. Emellett most is eljárnak kiegészíteni a keresetüket a magánellátásba, és porckorongsérvet műtenek. Az angol képzésben jelenleg nincs arra idő, hogy a szakorvosjelölteknek kellően elmélyüljön a tudásuk, és már „zöldfülűként" operálni akarnak, és operálhatnak, holott addig ez nagyon veszélyes a betegre nézve, amíg az orvos nem látott és asszisztált eleget ahhoz, hogy biztonsággal tudjon kezelni egy-egy váratlan helyzetet. Mi itthon rengeteget asszisztáltunk, rengeteget láttunk, az alapvető műtéti típusokat ismertük, még ha nem is csináltuk. Sokat kell ahhoz a parton állni, asszisztálni, hogy az ember labdába is rúghasson. A kelet-európai orvosoknak nagy keletje volt akkoriban, és hagytak is
minket operálni, mivel tudtuk az alapokat. A két rendszer kombinációja lenne az igazán jó.

Annyi külföldi munka után mégis miért itthon képzeli az életét?
– Az embernek egy idő után honvágya van, bár hazajönni se olyan könnyű, mert a jót hamar meg lehet szokni. márpedig ez az ország nagyon is élhető lenne, én imádok itt élni, és ha mégis élhetetlen, ez rajtunk is múlik. Hajlamosak vagyunk az áldozati szerepre, és mindent másra, a körülményekre, történelemre, politikusokra kenni, pedig csak meg kellene látnunk, hogy az adott helyzetből hogyan tudjuk kihozni a legjobbat. Nekem nagy biztonságérzetet ad, hogy a Házban több idegsebész-generáció dolgozik együtt. A sebészet céhes szakma, aminek az apró fogásait könyvből nem lehet megtanulni, és technikával sem lehet pótolni, ezeket a mestereinktől lessük el. Egy angliai barátom nemrég meglátogatott minket, és megnézve egy idősebb kollégám műtétjét, azt mondta, hogy igazán irigyel ezért bennünket…

Lapszemle

Legolvasottabb cikkeink