• Pollen
    • Magas a csalánfélék pollenkoncentrációja

      Magas a csalánfélék pollenkoncentrációja

    • Allergiás a poratkára? Ne válasszon rákféléket az étlapról!

      Allergiás a poratkára? Ne válasszon rákféléket az étlapról!

    • Nagyon fogynak az allergiagyógyszerek

      Nagyon fogynak az allergiagyógyszerek

  • utazás
    • Egzotikus utazás egzotikus betegség nélkül

      Egzotikus utazás egzotikus betegség nélkül

    • Kockázatos az utazás az oltások nélkül

      Kockázatos az utazás az oltások nélkül

    • Utazást tervez? Erre mindenképpen gondoljon!

      Utazást tervez? Erre mindenképpen gondoljon!

  • napártalom
    • Nyári bőrvédő anyagok a konyhából

      Nyári bőrvédő anyagok a konyhából

    • Öt makacs és veszélyes tévhit a napozásról

      Öt makacs és veszélyes tévhit a napozásról

    • Melyik jelölés mit jelent a naptejeken?

      Melyik jelölés mit jelent a naptejeken?

"Minden napnak kell valami hozadéka legyen"

Hírek 2018.06.16 Forrás: Orvosok Lapja - Weborvos Szerző:

Prof. dr.Nagy Zoltán: "Nem okozott soha örömöt, hogy mások fölött diszponáljak, de az sem, hogy nekem dirigáljanak".

Lehet-e portrét írni egy emberről, aki tizenévesen megálmodta, hogy mi az, amivel egész életében foglalkozni szeretne, majd mindez nemcsak hogy valóra vált de elért talán mindent, amit ezen a pályán el lehet érni?! Kicsit olyan ez, mint amikor megkérdeznek valakit, hogy hogy van és a válasz az, tökéletesen. Mit lehet ezután kérdezni?! A Lipót, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet egykori vezetője, a stroke-ellátás egyik magyarországi megszervezője, Nagy Zoltán professzor esetében bizony lehet. Mert az ő 18 éves kori álma, az agykutatás, az ideg-elme működésének feltérképezése nemcsak úgy megadatott neki. Önmagával szembeni szigorú elvárások, kemény munka áll mögötte, az-ami mint mondja-  "minden nehéz helyzetben továbblendítette" - olvasható az Orvosok Lapja/2-es számában.

- Néhány hete, 75 évesen vonult nyugdíjba az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet éléről. Igaz, ezt önnél soha nem lehet tudni, hiszen egyszer már 65 évesen nyugdíjba ment. Szóval ez biztos, tényleg abbahagyja a munkát?

- Én most is dolgozom. Tudományos cikkeket írok, két könyvben is közreműködöm. Az egyik arról szól, ami sokakat érdekel és sokaknak van valamilyen elképzelése is a témáról,  tehát arról, hogyan működik az agyunk. A másik, a kézírás neurológiai elemzését taglalja. Emellett továbbra is hetente bejárok a Városmajori Klinikára, lejárok Veszprémbe az egyetemre, ahol az egészséginformatikai szakirányú képzés keretében idegélettant tanítok, és számomra izgalmas témák kutatásában veszek részt. Az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetben is megmaradt a szobám, és a lehetőség, hogy epidemiológiai adatok elemzésével foglalkozzak. De teljesen más területek is érdekelnek. Munkatársaimmal vizsgáljuk a festmények befogadásának neurobiológiáját. ezt a kutatási irányt nevezik neuroesztétikának. Azt vizsgáljuk, hogy mi a különbség az agyi hálózatok alakulásában, ha egy festményt egy képzőművész(szakértő),vagy egy "civil"(nem szakértő)figyel meg. Az amerikai úti intézetben erre megvannak a műszeres feltételek. Nagyon érdekesek az első eredmények, mert egyértelmű különbségeket találtunk.Az okok elemzése az agykutatás legizgalmasabb kérdéseit vetik fel, de ennek külön beszélgetést lehetne szentelni.

- Gondolom nem véletlenül épp a festészet a kutatása tárgya, hiszen ön is fest, legalábbis festett. 2011-ben közös kiállítása volt textilművész feleségével Tihanyban, az azóta elhunyt Ferenczy-díjas Manninger Máriával. Most, hogy talán egy kicsivel több ideje lesz, elképzelhető, hogy újra ecsetet ragad?

- Elárulom, éppen a múlt héten vásároltam vásznakat és festéket. Régóta nem foglalkoztam ezzel, úgyhogy először össze kell szednem magam, az önbizalmamat visszaszerezni, hogy nem felejtettem el a „képcsinálást”.

- Meríthet a kamaszkorából is, hiszen úgy tudom az akkori rajzai közül még Indiában is kiállítottak egyet. Soha nem gondolta, hogy a tudomány helyett a művészettel kellene „főállásban” foglalkoznia?

- Talán pár pillanatra felmerült, de komolyan sohasem. Szigorú elvek szerint gondolkodó szüleim voltak, protestáns szellemben neveltek. A munka, a tanulás volt az első. 1956, amikor a középiskolát kezdtem, nem volt egy vidám korszak, ráadásul a család elég nehéz helyzetbe került. Nem volt helye a kamaszos lázadásnak. Bennem fel sem merült, hogy megkérdőjelezzem a szüleim értékrendjét, úgyhogy igyekeztem megfelelni az elvárásoknak: végig kitűnő voltam az Apáczai gimnáziumban, sportoltam, vívtam és zenét tanultam. Nem volt túl sok barátom, igaz, időm se lett volna rájuk. Talán akkor alakult ki bennem a szisztémás munka szeretete, az az önmagammal szembeni elvárás, hogy minden napnak kell valami eredménye legyen.

- A szülei döntötték el azt is, hogy az érettségi után hova jelentkezzen?

- Szó sincs róla. Valójában szellemileg elég korán leváltam róluk, önállóan döntöttem. Sokáig a fizika volt kedvenc tantárgyam, matematika-fizika versenyeken indultam. Végül talán azért nem jelentkeztem a TTK-ra, mert a gimnáziumban alattam járó,azóta nemzetközi hírű matematikussá váló fiú példáján felismertem, hogy mit jelent a matematikai tehetség. Ráadásul negyedikben teljesen magával ragadott az ideg-elme működése, mi ugyanis akkor pszichológiát is tanultunk. Így határoztam el, hogy ilyen területen dolgozó orvos szeretnék lenni, és beadtam a felvételimet az orvosira, ahova szerencsére elsőre fel is vettek.

- Az egyetemen is a korábbi szigorral tartotta magát az elvárásokhoz?

- Ott már azért egy kicsit kiengedtem. Nagy barátságok szövődtek, olyan kapcsolatok alakultak ki, amelyek máig tartanak. Sokat tanultunk, de azért voltak kilengések. Elég, ha azt az esetet említem, amikor anatómia órán az egész ösztöndíjamat eljátszottam pókeren. Az egyetemen már lázadtam is. Nagyon érdekelt a biokémia, de a gyakorlati tanárunk annyira iskolásan tartotta az órát, hogy finoman fogalmazva elég sokat rendetlenkedtem ezeken a gyakorlatokon. A renitens magatartásom miatt nem kaphattam jelest, ez meg is pecsételte a biokémikus karrieremet.Később a kórbonctan, elsősorban a kórszövettan érdekelt. A sikeres szigorlat után tudományos diákkörösként a Haranghy-intézetbe kerültem, ahol a professzor témájával az öregedéssel, a rostok öregedésével foglalkoztam, majd Jellinek Harry professzor munkacsoportjában folytattam az érpathológia kutatásával, ami a mai napig is valamiképpen kapcsolatban van a munkámmal, a stroke problémájával. Ne feledjük, hogy az agyi erek kórállapotának következménye a stroke. Jellinek professzor mellett pályám alakulására nagy hatással volt Hüttner István professzor, aki később Montrealban is főnököm volt. Ebben az intézetben együtt dolgozhattam a pathológia számos kiválóságával. Barátságuk nagy érték számomra.

- Szóval belevetette magát a munkába. Semmi szórakozás?

- Nagyon jó társaság volt az intézetben, rengeteg energiánk volt. Sokat dolgoztunk, de állandóan ugrattuk is egymást, gyakran bolondoztunk.

- Mit ért bolondozás alatt?

- Egyszer például „álruhában” IKV (abban az időbe az állami lakásokat az Ingatlan Kezelő Vállalat tartotta karban ) munkásoknak adtuk ki magunkat egy barátommal,  mert megtudtuk, hogy egy kollégánk hetek óta könyörög a cégnek bizonyos javítások elvégzéséért. Amikor megjelentünk egy vödör homokkal elterjedt a házban, itt vannak az IKV-sok, és szinte minden lakásba behívtak, hogy javítsunk meg valamit. Mi mindent elvállaltunk, majd eltűntünk. Nagy botrány lett belőle. Végül is az IKV elvégezte a munkákat. Ehhez hasonló ugratások története ma is kering az egyetemen.

- Szakvizsgát  először kórbonctanból tett. Ma azt gondolnánk, hogy nem ez a legnépszerűbb szakma...

- Abban az időben, a hatvanas években a patológia volt a tudományok tudománya, a klinikai szakmák megalapozója. Nem volt CT, MR, ezzel szemben kötelező volt a boncolás. Nagyon izgalmas évek voltak, élveztem, ahogy összeraktam az elemeket és megtaláltam a megoldást. Nem adtam fel az agykutatást, de a szövettant meg kellett tanulni. Aztán a szakvizsga után Juhász Pál professzor hívására, akit ma is szakmai pályám egyik legmeghatározóbb alakítójának tartok, átkerültem az akkori II. Ideg-elme Klinikára, ahol egy neuropathológiai részleg működött, aminek bekapcsolódtam a munkájába.Olyan kiváló munkatársaim voltak itt, mint a ma már méltánytalanul elfeledett Pohl Ödön, illetve Szegedy László professzor,a  ma még mindig aktív Óváry Imre és az MTA külső tagja, a Berlinben dolgozó Gosztonyi György professzor. Ez a klinika, a későbbi Pszichiátriai és Pszichotherápiás Klinika lett aztán sokáig a munkahelyem. 25 évet töltöttem itt ahol, neurológiai, majd pszichiátriai szakvizsgát tettem, s végül a neuropathológiai képesítést is megszereztem.

- Volt önben vezetői ambíció?

- Mindig is szerettem az önállóságot, a szakmai problémákat igyekeztem egyedül megoldani. Nem okozott soha örömöt, hogy mások fölött diszponáljak, de az sem, hogy nekem dirigáljanak. Az a fajta tudományos vezetői munka, amelyet külföldi tanulmányutak során, például Kanadában a Montreali Intézetben vagy az USA-ban Marylandben láttam, nagyon is vonzott volna. Itthon azonban az, hogy egy osztály vagy később egy intézet élére kerültem, nagyjából kimerült abban, hogy megteremtsem a feltételeket, a lehetőséget a munkára, a betegellátásra vagy kutatásra.

- Sokszor volt külföldön?

- Rövidebb hosszabb ideig igen. Dolgoztam Berlinben, Prágában majd innen pályázva kerültem Montrealba, ami meghatározó szakmai élményem lett. A neurológiai és patológiai intézet közös kutatója voltam. Itt kezdtem el komolyabban foglalkozni a vér-agy gát kutatásával. A munka során volt egy-két olyan eredetinek számító megfigyelésünk Hüttner Istvánnal, Hanna Pappiassal, amelyek máig érvényesek. Az agyi érbelhártya sejtek közötti kapcsolódás három-dimenziós leírását adtuk meg, amelyet számos helyen idéztek, amely tudományos elismerést hozott. Ennek alapján hívtak meg később Amerikába az NIH Neurobiológiai Laboratóriumába, ahol több mint két évet töltöttem.

- Soha nem merült fel, hogy kint marad?

- Az USA-ban nem, de Montreallal kapcsolatban elbizonytalanodtam. Fontos döntést kellett hoznom. Az intézet vezetője közölte, hogy szeretnének ott tartani, ráadásul megsúgták, hogy állampolgárságot is kapnék. Akkor a hetvenes évek második felében ez egy nagy csábítás volt. Már csak azért is, mert a montreali intézet akkoriban a világ egyik legjobb intézete volt. A vezetője az idegsebész Feindel professzor is a saját szakterületén világsztárnak számított. Én tehát maradtam volna. Viszont amíg én sikereket értem el a tudományban, addig a feleségem, aki a két kis gyerekünkkel kint volt velem, nem találta a helyét, tudtam, nem érzi jól magát. Édesanyám itthon várt vissza, ráadásul, amikor kimentem a klinikáról Kanadába két professzorom kezességet vállalt értem. Végül hazajöttünk.

További részletek az Orvosok Lapja/2-es számában.

Legolvasottabb cikkeink