Brigitta, a világ legszörnyűbb anyja

Brigitta, a világ legszörnyűbb anyja

Elnézést, de muszáj volt megírnom ezt a levelet...



29 éves nő vagyok, minden problémám a terhességgel kezdődött. Párom 5 éven át mondta, hogy utálja az összes gyereket, így nem akar, és ha teherbe esnék, abortuszra kell mennem, mert nem tartjuk meg semmi esetre sem.

Tavaly októberben azonban elém állt és közölte, hogy neki gyerek kell. Én boldog voltam, hogy végre megjött az esze, így próbálkoztunk, decemberben sikerült is teherbe esnem, nálunk boldogabb embereket szerintem nem lehetett volna találni akkor. A terhesség nem volt zökkenőmentes, minden tünet kijött rajtam, amik terhesség alatt ki szokott. De egyben végig is idegeskedtem az egész terhességet, hogy minden rendben legyen a kicsivel, és fantasztikus élmény volt mindegyik 4D ultrahang is. Nagyon boldog voltam, nagyon vártuk a babát, nagyon készültünk rá, minden kisbabás képtől elolvadtam, rajongtam értük, boldog voltam, hogy nekünk is lesz hamarosan.



A megszületése után már furcsán, idegesen éreztem magam, a kórházban töltött napok alatt semmit nem aludtam, de ezt betudtam annak, hogy idegen a hely, idegen helyen nem tudok aludni. Mikor hazaértünk a babával, olyan érzésem volt, hogy “úristen hova kerültem, ez egy más világ, nekem nem ez az otthonom, minek van ez a gyerek itt velem, kié ez a gyerek, stb...", de ezt a dolgot,érzést a fáradtságnak,kimerültségnek tulajdonítottam, és gondoltam vége lesz majd egyszer, újra megszokom a saját környezetemet, és nem lesz semmi baj. De nem így lett. Fokozatok jöttek.



Először az jött ki, hogy nem aludtam 3 héten át egyetlen éjszaka sem egyetlen percet sem. De a legborzasztóbb volt, hogy nappal sem tudtam aludni. Nappal már bőgtem is. Elmentünk dokihoz, aki azt mondta, hogy szülés utáni depim van, kaptam bogyókat. Ezeket azóta is szedem, de semmit nem segítenek.



Egyre több és több tünet kezdett előjönni: amikor hármasban elmentünk sétálni, sosem tudtam, hogy miért van olyan furcsa érzésem... Sosem értettem, miért olyan sivár, kiüresedett a világ, miért nincs kedvem élni, miért nincs kedvem kezembe venni egy könyvet, egy újságot, vagy egyáltalán miért nincs kedvem még ahhoz se, hogy éljek???

Kérdeztem magamtól, hogy most kéne életem legboldogabb szakaszának jönnie, most kéne jókedvűnek lennem és pár lépéssel a föld fölött járkálnom... és vajon miért nem vagyok boldog???? vajon mi az oka???? van egy szuper férjem és egy babám. ekkor még mindig nem tudtam a boldogtalanságom okát, csak sejtettem.



Teltek a napok és én egyre boldogtalanabb lettem. Eleinte még énekelve altatgattam a picit, volt alkalom, hogy több órán át is. És nem voltam boldog. Öltöztettem, pelenkáztam, elláttam és nem voltam boldog. Néztem és nem voltam boldog. Vagy inkább azt mondom, hogy semmit sem éreztem iránta. Ránéztem a gyerekemre és semmit nem éreztem. Rajtam kívül szerintem senki nem tudja ezt, senki nem érzi, senki nem éli át, mert mindenki imádja a gyerekét. Rádöbbentem: csak én vagyok kivétel. Nem szeretem a gyerekemet!!!!!!!!!!!!!! Megrázott a felismerés, hánytam magamtól.

Kétségbeesve elkezdtem írogatni fórumokra, hogy miért érzem ezt, mindenki a szülés utáni depire fogta és nyugtatgattak, hogy majd imádni fogom én is a gyerekemet. És mai napig ezt várom!!! És várhatom is örökre, mert szeretetet és anyai érzéseket egyetlen bogyó sem fog nekem csinálni...



És nem tudom imádni mai napig se, de még csak szeretni se, sőt néha a jeges rémület önt el és lever a víz, ha kézbe kell vennem, gondoznom vagy etetnem kell. Elkezdek szédülni, szinte rosszul vagyok, ha látom őt... ez a borzalmas igazság. Minél kedvesebb, minél többet mosolyog, engem annál jobban zavar, képtelen vagyok örülni annak, ha rám nevet vagy gőgicsél. Örömtelenül, boldogtalanul, rossz érzéssel a szívemben látom el őt, nem vagyok képes vele játszani, beszélgetni neki, annak örülök csak, ha alszik.Vágyik a szeretetre, vágyik egy őt imádó anyára, ehelyett van egy selejt, rohadék anyja, aki képtelen szeretni őt, és szinte viszolyog tőle... Szétfacsarodik a szívem és undorodom magamtól, hogy ezt érzem. Sokszor már az is zavar, hogy a szobában van. Amikor senki nem látja, sírok, mi több, őrjöngök magamba.... Sokszor az erkélyen, vagy a fürdőszobában, vagy a kiságy mellett állva. Teljesen ki vagyok készülve. Rosszul vagyok a babás dolgoktól, a cumisüveg látványától, és mind

entől, ami babával kapcsolatos. Iszonyodok tőlük. Ez az igazság.

A környezetemben mindenki imádja, szereti, babusgatja, boldogok, ha rájuk nevet a pici, olvadoznak tőle. Igen, ez a normális. Én viszont erre képtelen vagyok. És soha nem is leszek rá képes. Rájöttem, én nem anyának való vagyok. Rájöttem, hogy ezt a Pici életet nem lett volna szabad megszülnöm. Rájöttem, hogy soha nem fogom tudni szeretni, rájöttem, hogy nekem nem való gyerek. Bár tudtam volna ezt akkor, amikor még nem voltam terhes! Ha tudom magamról, hogy ilyen érzéseket fog kiváltani belőlem a saját gyerekem, hát esküszöm nem vállalok babát semmi szín alatt... Az ilyen aljadék, mocskos nő, mint én, nem szabadna, hogy szaporodjon. Ez az igazság.



Felismertem, hogy nekem egy gyerek nem tud örömet okozni, nem tud boldoggá tenni. Úgy érzem, megőrülök tőle. A legrosszabb, hogy még szeretni sem vagyok képes. Napról napra egyre rosszabb... de napról napra erőt veszek magamon és csinálom. Csinálom addig, amíg össze nem esek, rosszul nem leszek, bele nem döglök. Mert ebből más kiút nincs. Eldöntöttem, hogy ha már nem bírom, írok egy búcsúlevelet és begyógyszerezem magam. Másként ebből a gödörből nem lehet kimászni. Gyáva alak vagyok, hogy a családom és a környezetem elé álljak és kijelentsem, hogy ez a helyzet. Minden családtagom megvetne, kitagadna, max. a híd alá tudnék menni, a párom azonnal kidobna otthonról. De a búcsúlevélben majd megírok nekik mindent. Addig meg őrlöm magam, mert ezt érdemlem. És azért is teszem, mert a Picinek anya kell, még ha ilyen selejt is, mint én vagyok. Ha meg már nem leszek, akkor a páromnak még millió esélye van, hogy találjon egy normális nőt, akit szerethet és aki szeretettel tudja gondozn

i a picit.



Múlt szombat éjjel segítséget kértem a páromtól, hogy legalább aznap éjjel etesse meg ő a picit, hátha csak a kimerültség miatt van, hogy ilyen érzéseim vannak. Megtette. Sokat sírdogált éjjel a baba, a párom nagyon ideges lett, olyanokat mondott, hogy “Isten faszát, hogy nem bír már elnyugodni", “Kurva anyját ennek a hülye gyereknek", “Kukába való az ilyen gyerek", “Utálom, mint a szart", .... stb... Ekkor nagyon megsajnáltam azt a szerencsétlen kicsit, karomba vettem, de a sajnálaton kívül mást ismét nem éreztem iránta.... Borzalmas volt a felismerés.... Azt hittem, hogy ha a párom ilyeneket mond rá, az majd kiváltja belőlem az anyai érzéseket és megszeretem végre a babámat... De nem így lett.

Megkérdeztem a páromat, hogy amiket mondott a babára, azokat komolyan gondolta-e... Annyit mondott, hogy igen... Később meg azt mondta, hogy nem. Tény, hogy nem szeret a picivel foglalkozni, utálja, ha sír, elaltatni soha nem akarja, éjszaka sem kel fel hozzá egyszer sem.

Aztán meg azzal jött, hogy a gyerek nem is neki kellett, hanem nekem, én vagyok az anyja, foglalkozzak vele én.



Elnézést kérek attól a szakorvostól, aki olvassa ezt a levelet, de muszáj volt kiírnom magamból ezt a szörnyű "titkot".



Tisztelettel:

Brigitta, a világ legszörnyűbb "anyja"

Kedves levélíró!
Nem emlékszem, hogy mikor írt nekem valaki egy ennyire őszinte, önfeltáró levelet. Pszichiátriai oldalról természetesen nem lehet más diagnózist adni, mint "puerperalis depresszió" ( szülés utáni depresszió) akár tetszik ez a diagnózis, akár nem.
Ön rendkivül érzékeny ember és egészen biztos vagyok abban, hogy nem az érzéseivel és nem az anyai ösztöneivel van a gond.
Valami "akadályt" látok, ami meggátolja, hogy az anyai érzéseinek át tudja adni magát. A szeretet ott van Önben, csak valami miatt nem tud szétáradni. Sokan küszködnek ezzel.
Azt hiszem, hogy én egy feltáró pszichoterápiás beszélgetést kezdenék Önnel és hogy hamarabb oldódjék meg a depresszió (vagy nevezze aminek akarja) én is komolyan gondolkodnék azon, hogy hogy antidepresszanst és szorongáscsökkentőt azért adnék Önnek.
Nem tudom, hogy észrevette-e, de valójában a saját érzéseivel foglalkozik a leginkább, a gyerekről kevesebb szó esik, ami teljesen érthető, hiszen ha nem vagyunk jól, visszatartjuk az érzéseinket Önmagunkra.
Biztos vagyok abban, hogy rendbe fog jönni és most egy hatalmas elkeseredettség, büntudat, önvád. kudarcérzés az ami a tudatát kitölti. Ha ezekkel sikerül megküzdenie, akkor teljesen spontán módon (mint ahogy a nap kisüt) előbukkan a szeretet és biztos vagyok abban, hogy kiváló anya lesz.
A kérdés csak az, hogy kitől tud elfogadni szeretetet.Ne kockáztasson, mert a gyerekéről is szó van. Biztos megoldás kell. Természetesen engem is megkereshet, de én a területileg illetékes nevelési tanácsadó tapasztalt pszichológusnőjéhez fordulnék, aki valószínüleg egy pszichiáter tanácsát is kikéri majd (pont a gyógyszerkérdés miatt). Nagyon fontos, hogy el tudja fogadni a segítséget és a segítség adóját is. Ha bármi gond lenne, nyugodtan keressen meg engem, az Ön számára telefonon is elérhető vagyok, nyugodtan hívjon.
Nekem semmi kétségem aziránt, hogy le tudja majd győzni az akadályait, nem aggódom Önért, csak azért irok ilyen határozottan, mert ott a baba.
Együttérzéssel: dr. Lajtavári László