Együtt a gyász is könnyebb? | Weborvos

Gyászfeldolgozó önsegítő csoportot indít májusban a zalaegerszegi családsegítő szolgálat.

Elgondolkoztató sorok a merített papíron, de a néhány bekezdéssel lejjebb olvasható mondatok még ennél is több bizonytalanságot váltanak ki: "az önsegítő csoportok támogatása az egyik gyógyító erő, a találkozás segítséget nyújt a gyász fájdalmával való megküzdéshez". Többszöri olvasásra is hihetetlen tűnik, hogy ismeretlenek enyhíteni tudják a fájdalmat, ami eddig nem sikerült sem a családnak, sem a barátoknak. A többmilliós metropolisokban, ahol kevésbé vagy egyáltalán nem működik az emberek közti kohézió, talán létjogosultsága van az önsegítő csoportnak, de mennyire van erre szükség egy alig 60 ezres vidéki városban?

A kérdésekre a csoport vezetője, a harmincas éveiben járó értelmiségi hölgy ad választ. A beszélgetésre rendhagyó módon az irodájától, az utca zajától távol, egy csendes parkban kerül sor. Lassan kibontakozik a tragédiája is; hét hónappal ezelőtt teljesen váratlanul, minden előjel nélkül, infarktusban meghalt a férje. Szülőktől, barátoktól rengeteg segítséget kapott és kap, de mégis, szinte az első pillanattól kezdve tudta, hogy nem képes egyedül feldolgozni az elvesztését.

- Akinek csak lehet, nyíltan és őszintén beszélek, mert nem akarok öt év múlva belebetegedni a gyászba - a szavai tisztán csengenek, de a tekintete szomorú. - Tudom, hogy az elfojtott, fel nem dolgozott fájdalom miatt évek múlva fizikai betegség, gyomorrák, idegösszeomlás is kialakulhat. A férjem biztos jókat derülne rajtam, de nekem a ruhámmal is jeleznem kell, hogy még "nem vagyok rendben", labilisnak érzem magam. A napi feladataimat ellátom, de nem vagyok "teljes értékű ember". A lelki sebzettségem miatt sok mindenből kihátrálok, nem megyek szórakozni, nem járok társaságba. Ha valaki életében méltó volt a szeretetünkre, az méltó a gyászunkra is. Régen az emberek bölcsek voltak, a falvakban, kisebb városokban talán még ma is élnek a tradíciók. A szokások évszázadok alatt alakultak ki. Megtanulták, hogyan kell elbúcsúzni a halottaktól, siratóasszonyok segítettek, tudták, mennyi ideig kell gyászolni, mit kell mondani a hozzátartozóknak. A mai rohanó világ azt közvetíti, hogy tovább kell lépni, pedig már soha többé nem lehet úgy élni, mint a szeretteink elvesztése előtt. A normál emberi magatartás ilyenkor a három lépés távolság: akinek gyásza van, "békében kell hagyni". Egy idő után a gyászoló sem akar másokat terhelni, így egyedül marad, és nem tudja, hogy mit tegyen.

Tapasztalatai szerint az ember környezetében az első egy-két hónapban még mindenki toleráns, de aztán - ugyan nem mondják ki, de - éreztetik, hogy szerintük ezen már túl kellett volna lépni. A gyászoló meg "hallgat a környezetére", elfojtja az érzelmeit. Lezár egy stimulust az agyában, és azt mondja, ha mások szerint már lehet normálisan élni, akkor azt kell tenni, pedig a gyász nagyon tud fájni: ha közeli hozzátartozót veszítettünk el, nem lehet egy-két hónap alatt feldolgozni.

Pici mérföldkövek

- Vannak olyan krízishelyzetek, amikor szükség van segítségre, ebben a kétségbeesett helyzetben minden próba segíthet - magyarázza. - Az amerikai kultúrában nagy hagyománya van a csoport összetartó erejének, amit érdemes átvenni. Azért akarom létrehozni a csoportot, hogy az emberek érezzék, nincsenek egyedül a bánatukkal. Ha a csoporttagok megismerik egymást, bátran beszélhetnek a lezáratlan problémáikról, arról is, ha nem tudtak elköszönni, vagy haraggal váltak el a szeretteiktől. A találkozókon mindent ki lehet mondani, bármit meg lehet beszélni olyanokkal, akik ugyanezen mennek át. Az emberi szó ereje hihetetlenül erős, ha kimondják a fájdalmukat, akkor az szűnni, csitulni kezd.

A kéthetente sorra kerülő csoportfoglalkozásokat az élet alakítja. Egymás megismerése után megbeszélik, mi történt az elmúlt időszakban, apró célokat tűznek maguk elé. Az elején csak a perceket kell túlélni, aztán félórákat, napokat. Ezek pici mérföldkövek, ami másnak természetes, de a gyászolónak nagyon nagy lépés például egyedül kimenni a kertbe, és elvégezni mindazt, amit eddig ketten szoktak...

- Az emberek sokszor azt hiszik, hogy ez egy töretlen folyamat, de ez nem így van, mindig vannak mély visszazuhanások. Tudom, hogy honnan indultam, elképesztő utat jártam végig, de még mindig léteznek mélypontok. A tudatalatti először megvéd attól, hogy bárki elveszítse a józan eszét, és nem enged a fájdalom legmélyére jutni. Aztán, ahogy elkezdődik a felépülés, úgy erősödik a személyiség, és enged a fájdalom legmélyére hatolni. A racionális agyam felfogja, hogy talán valamikor véget ér ez a folyamat, de azért néha rendesen visszapofoz - tárja fel halvány mosollyal a zalaegerszegi gyászfeldolgozó csoport vezetője.