Miért a beteg nyeri a műhibapert?

Meglepő, hogy a nyugat-európai statisztikákkal szemben nálunk zömmel a felperes, azaz a beteg javára ítélnek a bíróságok.

Köztudott, hogy az elmúlt években megszaporodtak az egészségügyi ellátással kapcsolatos kártérítési perek, s ezen – a működési gondokkal és munkaerőhiánnyal küszködő intézmények, a rosszul fizetett és hajszolt orvosok és az egyre inkább jogaikra ébredő betegek ismeretében - senki nem csodálkozik. Az azonban már meglepő, hogy a 15 évvel ezelőtti hazai, vagy a friss nyugat-európai statisztikákkal ellentétben, amelyekben kb. fele-fele arányban nyernek a fel-, illetve alperesek, nálunk zömmel a felperes, azaz a beteg javára ítélnek a bíróságok.

Dr. Dósa Ágnes orvos-jogász, egyetemi adjunktus szerint e talányra részint az ellátórendszer működésében, részint az igazságszolgáltatásban bekövetkezett változásokban találjuk a választ, elsősorban abban, hogy egyfajta szemléletváltás érhető tetten a bírói gyakorlatban: számos kérdést egészen másként ítélnek meg ma, mint tették akár tíz évvel ezelőtt.

Mint a Házi Jogorvos című folyóiratban megjelent tanulmányában is kifejti, például a bírói gyakorlat ma már csak azt tekinti a kockázat körébe tartozónak, ami az elvárható gondosság mellett nem volt elhárítható, így például kikerült a klasszikus kockázatok köréből a műtét során a betegben felejtett törlőkendő: az ma már – ritka kivételektől eltekintve - bizony olyan hiba, aminek kártérítési következménye van.

Megváltozott az ok-okozati összefüggések megítélése is, míg korábban azokban az esetekben, amikor természettudományos módszerekkel teljes bizonyossággal nem volt megállapítható, hogy az orvosi mulasztás okozta a bekövetkezett kárt, a bíróságok elutasították a kereseteket, a mai gyakorlatban azonban gyakran ilyen esetekben is megállapíthatónak tartják az okozati összefüggést.

Dósa Ágnes szerint alapvetően megváltozott azon ügyek megítélése is, amelyekben a gyógyulási esély elvesztését kell értékelnie a bíróságnak, például azért, mert a daganatos betegséget egy-egy lelet téves értékelése miatt nem, illetve nem időben ismerték fel, illetve a korrekt diagnózist csak később állították fel. Korábban az ilyen esetekben nem volt lehetőség kártérítésre, mert nem lehetett biztosan állítani, hogy az időben felállított diagnózis esetében a beteg biztosan meggyógyult volna.

A mai bírói gyakorlat azonban ezekben az esetekben is gyakran megítéli a kártérítési felelősséget. Dósa Ágnes szerint ez az oka annak, hogy a korábban az ilyen perekben nem vagy alig szereplő orvosi területek, mint a patológia, a radiológia és az onkológia elveszítették korábbi „kártérítési immunitásukat", s egyre gyakrabban lesznek perek alperesei a művelőik.

A betegek nem csak az ellátásukat kifogásolhatják e perekben, hanem az orvosi tájékoztatást is, arra hivatkozva, hogy ha másképpen tájékoztatják őket, akkor elálltak volna a beavatkozástól, vagy más kezelési megoldást választanak. Ezekben az esetekben a bizonyítás is jóval egyszerűbb, mivel sokszor nem kell orvosszakértők sorát igénybe venni, a döntés az alapján születik, hogy miről kellett volna a beteget tájékoztatni, s ehhez képest miről tájékoztatták a valóságban. Ráadásul a jelenlegi gyakorlatban nem a betegnek, hanem az orvosnak (az egészségügyi szolgáltatónak) kell bizonyítania, hogy megfelelően tájékoztatta a beteget, s ezen bizony sok szolgáltató elbukik – emeli ki a szakértő.

Az utóbbi években a vagyoni kártérítések körében jelentősen megemelkedtek a kártérítési összegek, mivel a bírói gyakorlat minden kiadást piaci áron értékel, s a károsultnak nem kell számlával bizonyítania, hogy pl. a gyógytornásznak valóban annyit fizetett, amennyit ezen a jogcímen kér. A nem vagyoni kártérítés megítélése is megváltozott, nem csak a megítélt összegek emelkedtek, a bizonyítás is egyszerűbbé vált a beteg számára. Ahogyan a szakértő fogalmaz: pl. a hozzátartozóját elveszítőnek nem kell elhúzódó gyászreakciót bizonyítania, a jelenlegi bírói gyakorlat a veszteséget önmagában kárként értékeli.

Kiemelendő tendencia még, hogy a bíróságok egyre szigorúbban ítélik meg, ha az egészségügyi dokumentáció hiányos vagy ellenmondó, s ez már átvezet minket az ellátórendszer oldalára. Azok között a tényezők között, amik miatt a kórházak, rendelők és praxisok sorra vesztesként jönnek ki ezekből a perekből kiemelendő a nem megfelelő tájékoztatás és dokumentáció.

Miközben az egészségügyi dolgozók jogosan úgy érzik, hogy egyre több és többszálú, szankcionált dokumentációs kötelezettség terheli őket például az egészségbiztosító felé, és ez gyakran a tényleges gyógyítás rovására megy, attól veszi el az időt, aközben a beteggel kapcsolatos dokumentumok sokszor nem kellő alapossággal és részletességgel készülnek. Hiába csatol az alperes rengeteg dokumentumot, – figyelmeztet a szakértő – ha ezek a kártérítési per szempontjából releváns tényeket nem bizonyítják – a kártérítési eljárásokban ugyanis sok esetben nem a tényleges ellátás minősége, hanem a dokumentáció minősége a döntő.

Hasonló a helyzet a betegek tájékoztatásával: a kórházak-szerte fellelhető beleegyező és betegtájékoztató dokumentumokat nem csak szakmai, hanem jogi szempontból megvizsgálva arra az eredményre jutunk, hogy a többségük kártérítési szempontból kevéssé használhatató– mondja Dósa Ágnes. Nem véletlen, hogy a gyógyszergyártók a tabletták mellé részletes betegtájékoztatót mellékelnek, s az amerikai vagy nyugat-európai kórházakban, - bár előre gyártott -, de igen kimerítő tájékoztatókat kapnak a betegek: ami nem csak arra szolgál, hogy valóban kellően tájékozott legyen a rá várókkal kapcsolatban, hanem arra is, hogy az ilyen könnyen elveszíthető drága ítéleteket elkerülhesse az intézmény.