Segítség! Népbeteg vagyok!

Nem kizárólag a sokakat érintő kórok válhatnak „népbetegség" méretűvé, hanem maga a népbetegség is elkapható. Persze, nem halálos a kór.

- A megbetegedések gyakorisága, a népbetegségek száma sok mindent elárul egy ország lakosságának érzelmi állapotáról, lelki „légköréről" – vélekedik dr. Pető Csilla katasztrófa-pszichológus, aki szerint a fokozott feszültség, stresz, szorongás csakúgy kóroktani előzménye jónéhány betegségnek, mint például a dohányzás, a helytelen táplálkozás, vagy épp’ a túlzott fizikai terhelés. Ez még ugyan nem újdonság, ellenben érdemes elgondolkodni bizonyos nemzeti, lélektani karaktereken, még ha ez, reprezentatív felmérések híján, némiképp ingoványos területe a lélektannak.

- Általánosságban jellemző ránk, hogy igényeljük a változtatásokat, változásokat saját életvitelünkben is, mégis szorongunk ezektől és szkeptikusan, ha nem borulátóan viseltetünk az újdonságokkal szemben – magyarázza a lélekbúvár, a mentálhygiéné honi hiátusait, a társadalmi, közösségi beágyazottság hiányát említve az okok és az okozatok között, egyaránt. Másrészt a lelki bajok sorában kialakultak divatbetegségek, mint például a depresszió, a fóbiák és a pánikbetegség. Ezek „csalhatatlan diagnózisát" gyakorta magazinok gyorstesztjeiből merítik a rossz érzésektől, lehangoltságtól szenvedő emberek, vagy éppen kórházi „rémtörténetekből", televíziós szappanoperákból. – Ezzel pedig az a baj, hogy az emberek hajlamosak gyorsan és gondolkodás nélkül hozzárendelni saját lelkiállapotukhoz a hallott, látott, elmesélt, megfilmesített tüneteket, ami aztán betegségtudathoz vezet, vagyis az egyén önmagát betegként azonosítja – mondja Pető Csilla és sietve hozzáteszi, hogy a depresszív hangulat és a depresszió mint betegség éppúgy nem keverhető össze, mint a tömegben való szorongás a pánikbetegséggel.

Tapasztalatai szerint az emberek többségének egyszerűbb, kényelmesebb hályogkovács módjára öndiagnózist felállítani mint változtatni, de legalábbis beszélni a lelki komfortot kikezdő negatív érzésekről. Egyfajta felmentést is jelent ez a lelki gyakorlat az egyén számára, mondván, ha sok embernek van még ugyanilyen „házilagos látlelete", akkor talán nincs is olyan nagy baj velem! Ráadásul, az önmegfigyelés, tünetkeresés és azonosítás miatt egymásra nem figyelünk kellőképpen, figyelmeztet a pszichológusnő, hiszen sokan „elpanaszkodnak" egymás mellett, amit ílymódon nem lehet társas támasznak tekinteni.

- Amikor erről az önmagunknak kiokumlált betegségről egyszer csak azt halljuk, hogy az „népi" méreteket öltött, akkor egyfajta megkönnyebbülés jelentkezik, mert ugye, sok ember jár ugyanebben a cipőben, olyan ez mint egy vírus, egy járvány, ami ellen igazából nem lehet mit tenni – állítja dr. Pető Csilla, ám szerinte még ettől sem lesz a szó klasszikus értelmében beteg az egyén, de a rossz közérzet, elkeseredett ség, szomorúság állandósításához, legalábbis fenntartásához bizonyosan elég. A hajlamosító tényezők, a „valódi" betegség gyökereinek megléte esetén, pedig nem is kétséges a folyamat kimenetele, csak az a kérdés, hogy mennyi időn belül jut el az "igazi", szakember által kialakított diagnózisig, a hathatós segítségig.

A pszichiátriákon jól ismerik az egyéni és kis közösségi tünettanulás jelenségét, következményeit. A specialista állítja, nem kezelés alatt álló, vagy önmagukat betegnek minősítő egyének alkotta közösségeiben is gyakorta tapasztalható ez a lélektani jelenség a már említett „elpanaszkodás" formájában.