Tudjuk, mit sutyorognak a kórteremben | Weborvos

Internetes nyilvánosság kontra szakorvosi tudás: olyan, mintha a beteg tetszés szerint állítgathatná a laborban a műszert.

Nem először és vélhetően nem utoljára csap össze egy szakmai közösség az internetes nyilvánosságot, a szólás szabadságát féltő tartalomszolgáltatókkal. A Wikipedia és az amerikai pszichológusok hete óta tartó vitájának lényege: a világhálóra felkerült az egyik legismertebb személyiségelemző diagnosztikai segédlet, a Rorschach –teszt, valamennyi képét és a „tintapacák" leggyakoribb értelmezéseit is elérhetik az érdeklődők. A pszichológusok aggodalma szerint ezzel kijátszhatóvá (így használhatatlanná) válik a teszt, a laikus pedig félreértelmezhet, vagy önmagára vonatkozónak gondolhat egy állítást, s ennek tudatában cselekedhet.

A Klinikai Szakpszichológusok Szakmai Kollégiumának nincsen még testületi szintű állásfoglalása az ilyen vagy hasonló, internetes jelenségekről, ám jelzések már érkeznek arról, hogy minél hamarabb, talán már ősszel foglalkozni kellene vele – tudtuk meg Dr. Túry Ferenc professzortól, a SE Magatartástudományi Intézetének igazgatójától. Az Internet létének pozitívumai mellett ez az ügy jól mutatja a hibáit vagy veszélyeit, túlhajtásait is.

A klasszikus, a gyógyításban szinte rutin-szerűen alkalmazott, ún. projektív („a lélek tartalmát kivetítő") személyiségteszt általában a pszichológiai vizsgálat második körében, s nem rögvest a „Jó napot kívánok" után kerül elő, addigra a pszichológus már egyéb módszerekkel is képet kap a betegről. A vizsgálatnak sem az a vége, hogy a pszichológus elmondja ennek az egy tesztnek az elemzését.

Ilyenképpen a „hétköznapi betegek" semmit sem nyernek a teszt megismerésével, ám az valóban sok helyütt visszaélésre ad lehetőséget. Túry professzor a gyermekelhelyezési bírósági ügyeket, illetve az igazságügyi pszichológiát említi példaként, ahol az eleve felkészülő megtévesztheti a teszt értékelését, más személyiségnek mutatva magát, mint ami valójában. Persze a szándékosságon túl a képzetlenség is hibaforrás lehet, pl. a Rorschach tesztet a szakma szabályai szerint nem lehet féléven belül újra elvégezni, mert a beteg – emlékezve arra, mit mondott korábban – már torzítja a válaszát. Ugyanez a helyzet, ha előre tudja, melyik kép minek a megismerésére szolgál: nem azt mondja, amit valójában lát, hanem azt – a közvélemény kutatási kérdőívekhez hasonlóan – amit szerinte elvárnak tőle, így a saját gyógyulását-gyógyítását késlelteti.

Persze a Rorschach teszt nem az egyetlen módszer a személyiség megismerésére, a számítógép elterjedésével megszaporodtak azok a szakmai kérdőívek, melyek könnyen és számszerűsíthetően mutatják a pszichológusnak az eredményt. A 300 kérdést tartalmazó Kaliforniai Személyiség-Kérdőívben (CPI), vagy az 566 állítást tartalmazó, szintén amerikai MMPI tesztben már mérhető a válaszoló tudatos torzítása is, ún. hazugságskála is van. A szakmában eltérő megítélésű Rorschach-teszt népszerűsége mégsem csökkent sokat az informatika megjelenésével, mert bár jóval több tapasztalat kell az alkalmazásához, de árnyaltabb képet ad a személyiségről, mint a kérdőívek. Még ez utóbbiak statisztikai jellege sem hiányzik belőle, mert már olyan sok adat gyűlt össze általa, hogy pontosan tudható, egy súlyos depresszióban melyik képelemnél milyen válaszok gyakoriak.

- Ahogyan a rendőrség is megtagadhatja bizonyos információk nyilvánosságát a nyomozás sikere érdekében, úgy a pszichológus is megtehetné a gyógyítás érdekében – mondja személyes véleményként Túry Ferenc. A teszt értelmezésének előzetes ismeretével a vizsgálat hitelességét veszélyezteti a beteg, mintha egy szakorvosnál tetszés szerint átállíthatná a laborban a műszereket, vagy úgy menne IQ-tesztre, hogy betéve tudja a helyes megoldást.

Internet: szeretlek is, meg nem is

Az Internet létének számtalan előnye van, hiszen általa fontos és hiteles információhoz, gyors támogatáshoz, valamint közösséghez juthat a beteg. Ugyanakkor manipulatív, hiteltelen információkhoz is, annyi kóklerséghez, amennyi csak ráfér a szaporodó oldalakra. Ez a kettősség jellemzi a betegek önsegítő civil oldalait is, melyeken egymást informálják és vezetik félre. Túry tanár úr szűkebb szakterületét, az evészavarokat említi: az ilyen oldalakon sokféle olyan trükköt is megtanulhat a kezdő beteg, amivel félrevezetheti a szüleit vagy az orvosokat.

Ez nem az Internet hibája, ez csak egy technikai eszköz, hiszen az orvosok a kórházakban is tudják, miről sutyorognak a kórtermek mélyén a betegek. Azok a jó fórumok, amelyeken a szakorvos felhívhatja a figyelmet arra, ha valaki téved, rossz vagy veszélyes tanácsot ad. A Magatartástudományi Intézet éppen a napokban indított ilyet, a honlapon a Semmelweis Egyetem pszichológusai segítenek azoknak, akiknek problémájuk van az evéssel, a testalkatukkal vagy a testsúlyukkal.

Havonta 80-100 levelet, pontosabban kérdést kap az olvasóktól dr. Lajtavári László pszichiáter, lapunk Orvos Válaszol rovatának munkatársa. Tapasztalata szerint az azonnal visszakérdezni, a kérdést pontosítani nem tudó orvosnak a legnehezebb úgy fókuszálni a figyelmét, hogy a kérdést, sőt a kérdés mögött megbúvókat, a ki nem mondottakat is viszonylag nagy pontossággal megértse és ezt az olvasó is megérezze a válaszból.

A tanácsadó rovatnál töltött évek során biztosan kiderült a levelekből, hogy az internetes segítségadás hiánypótló jellegű, mert az ellátásban az információadás nagyon felületes – vagy nem éri el a célját - sokszor a már kezelt betegek sincsenek tisztában alapvető tudnivalókkal. Ráadásul az internetes tanácsadás merőben más jellegű: a kérdezők önmagukról is őszintébben írnak, s könnyebben kifejezik negatív érzéseiket az ellátással kapcsolatban is. Igaz, kb. 5 százalékban a hozzátartozó vagy barát nevében teszik fel a kérdést, az emögötti pszichotikus zavar megfelel az „élőben" tapasztaltaknak.

A gyanú nem elég
Az internetes segítségnyújtás nagy előnye, hogy könnyebb kiszakadni az orvos-beteg kapcsolat hierarchikus rendszeréből, ugyanakkor meg kell tanulni nagyon tömören, lényegre törően, érthetően és latin szavak mellőzésével fogalmazni, s természetesen nem távdiagnosztizálni, hanem az emberi problémákra reagálni. A kérdések jellegéről szólva, a legtöbben (kb.10-15 %) szorongásos panaszokkal kapcsolatban kérik a segítséget, gyakoriságban egyértelműen ez „vezet", főleg pánik zavar formájában, ami meglepő, mert előzetesen a depressziót gondoltam a leggyakoribb problémának. Másik nagy csoport a párkapcsolati problémák miatt keres segítséget.

Feltűnően sokan érdeklődnek a gyógyszer abbahagyásának mikéntjéről, (ez az orvos-beteg kapcsolatok nem megfelelő minőségét is jelzi), s úgy tűnik, a betegeknek elegük van a csak gyógyszeres kezelésből, mást is igényelnének, de csak nagyon kevesen kapnak pszichoterápiás ellátást vagy alternatív kezelési lehetőséget. Ugyanakkor a kérdezők mintegy 5 százaléka abban kér tanácsot, egyáltalán hová fordulhat.

Bár az Internet valóban ömleszti a szakorvosi információt, ami alapján az olvasó legalább egy-egy diagnózis gyanújává rendezhetné bizonytalan panaszait, aggasztó érzéseit, mégsem igaz az, hogy ennek hatására a lelki zavarokkal küszködők az utóbbi évtizedben nagyobb számban kérnének orvosi segítséget. Túry tanár úr szerint a jéghegy jelenség még mindig él: egyes betegségekben a betegek csupán 10-20 százaléka fordul orvoshoz és azoknak is csak a fele pszichiáterhez.

A többiek a betegség testi tüneteire kapnak gyógyírt vagy még arra sem. Előfordul , hogy a betegség megismerése megkönnyíti az orvoshoz fordulást, például a bulimia ismertebbé vált a hetvenes években, majd ez is lecsengett: kevesebb a bulimiás, de valószínűleg azért, mert az orvoshoz forduló betegek száma csökkent, de a betegeké nem, csupán az evészavarok új fajtái jelentek meg a bulimia és anorexia mellett (ortorexia, exorexia).