A befektetők hallgatnak és kalkulálnak | Weborvos

A jövő dönti el, hogy 12 ezer forintos licitáron kellenek-e a magyar biztosítottak.

A hazai egészségbiztosítási piac iránt érdeklődő, közelebbről meg nem nevezett cégek külön-külön, három független szakértőt kértek fel piacnyitás előttikalkulációk elkészítésére. Eredményeik megegyeztek: amennyiben a piacra lépni szándékozó befektetők a licit során legfeljebb 5000 forintos „áron", körülbelül egy milliós tagságra tesznek szert - 5 százalékos megtérülési ráta mellett - 35 év alatt jutnak a pénzükhöz. Mint közismert, a licitár biztosítottanként 12 ezer forint lesz. Ez az összeg nagyságánál fogva nem teszi lehetővé, hogy a magyar egészségbiztosítási piacra üzleti alapon szálljon be bárki, közölte egy tegnapi tanácskozáson Erdős Attila. Az orvosból lett üzletember arra is felhívta a szép számmal megjelent kórházigazgatók figyelmet, hogy többségük számára a szakosodás lehet a túlélés záloga. Ennek során nem nyitott szívműtétre, hanem kisebb beavatkozásokra érdemes specializálódni. Erdős egy kanadai példát említett, ahol az egyik kórház kizárólag sérvműtéteket végez professzionális színvonalon, költséghatékonyan, s nagyon kis szövődményszámmal.

Figyelmeztetett, az intézményvezetők könnyen elvérezhetnek a pénztárak profi üzletembereivel folytatott tárgyalásokon. Az is előfordulhat, hogy bár sok beteget lát el, s kiváló teljesítményt nyújt egy kórházi osztály, mégis megszűnhet egy rosszul megkötött szerződés eredményeként. Külön szólt az egyetemekről, amelyek bonyolult, s ezért igen lassú döntéshozó mechanizmusa, valamint a klinikusok „az én házam az én váram" szemlélete sok veszélyt rejt magában egy olyan új helyzetben, amikor gyorsan kell dönteni, vagy akár kompromisszumot kötni.

A Semmelweis Egyetem Menedzserképző Központjának munkatársa az egészségbiztosítási reform törvénytervezetét kimunkáló szaktárca több hibás alaptézisére hívta fel a figyelmet. Cáfolta például, hogy a jelenlegi gyakorlatban kizárólag az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) lép fel szolgáltatás vásárlóként, hiszen a finanszírozási összeg a betegekhez „kötődik", akik gyakorlatilag szabadon válogatnak a szolgáltatók között. Gaál Péter szerint az emberek változatlanul az egészségügyi szolgáltatók, s nem a biztosítók között szeretnének választani.

Kitért arra is, hogy korlátozott lesz az egészségügyi szolgáltatók közötti verseny, pedig ez hozhatna igazi minőségi javulást a biztosítottaknak. A versenykorlátok közé sorolta a tervezet azon passzusait, amelyek előírják, hogy mely intézményekkel kell szerződni – ezek a súlyponti kórházak -, míg a többiek esetében szelektív szerződéskötésre adnak csak lehetőséget.

Válogatni a kórházak között például az öszehasonlítható minőségi mutatók alapján lehet. Csakhogy az idézett minőségügyi szakemberek szerint e mutatók nyilvános közzétételének hatására „igazoltan romlik az ellátás átfogó minősége". S persze az sem mellékes, hogy a minőség megítéléséhez egy sor olyan információra van szükség, amelyekkel kizárólag az adott intézmények rendelkeznek, s csak tőlük szerezhetők be…  

Gaál Péter szerint számolni kell helyi monopóliumok kialakulásával is, mivel erősen korlátozott az egészségügyi piacra való belépés. (Ennek egyik oka az úgynevezett „sunk costs", az úgynevezett „elsüllyedt költség". Ezen a piacon a befektetőknek sok olyan beruházást kell felvállalniuk, amelyeket a szolgáltatás-szolgáltató megszűnése esetén sem tudnak értékesíteni.)

A verseny ellen hat a pénztárak 3,5 százalékon maximált adminisztrációs kiadása. A korlátozás eredményeként nyilván azokat a feladatokat fogják elhagyni, amelyek nem kötelezőek, ám amelyelyekre – mint amilyen az ellátásszervezés – igen nagy szükség lenne.

Gaál Péter cáfolta azt is, hogy az új rendszerben több jut majd az egészségügyi alkalmazottak borítékába, holott csak az új szereplők – pénzárak – megjelenésével átcsoportosítás történik a jövedelemtulajdonosok között.