A Gauss-görbén innen és túl

Erdős Attila majdnem miniszter lett, aztán mégsem, Horváth Ágnes ütötte ki a nyeregből. S bár a feladatot – nehézségei ellenére – szívesen vállalta volna, lehet, hogy ez volt élete legnagyobb szerencséje.

Véletlen, vagy a munka, a tudomány jellegével magyarázható, hogy az egészségpolitikusok között – a szakma számarányát tekintve – meglepően sok patológus található?
- Szerintem ennek nincs igazán jelentősége. Illetve talán annyi, az ember megtanulja - legalábbis Európában -, hogy ha patacsattogást hall, akkor ne zebrára gondoljon. A ritka betegség, mint a neve is mutatja, ritka, nem kell mindenáron kuriózumokat keresni, helyette józan, paraszti ésszel célszerű végiggondolni az eseteket. Nekem ennyit adott a patológia, de már nagyon rég nem dolgozom a szakmában.

Molnár Lajos lemondása után Horváth Ágnessel ketten voltak a miniszteri szék várományosai. Akkoriban az a hír járta, hogy igen felkészülten ment el az SZDSZ Ügyvivői Testületének arra az ülésére, ahol versenyeztették a jelölteket.
- Összesen két találkozás volt. Először az üt néhány tagja invitált meg egy beszélgetésre, s ezt követte a testületi meghallgatás. Egyébként pedig nem készültem különösebben, mert azt a tanácsot kaptam, hogy úgy vegyem, mint egy állásinterjút, ahol tudvalevően azt kell mondani, amit a másik fél hallani akar. A testületi ülésen először Horváth Ágnest hallgatták meg, utána következtem én, de miközben mentem be a terembe, még az ajtón kívül kaptam egy sms-t egy jól informált úrtól, miszerint: „Sajnálom, hogy nem sikerült". Akár a „Tanú"-ban: elnézését ez az ítélet… úgy tudom, aznap már koradélután eldőlt, hogy ki, kire szavaz.

Kovács Attila államtitkár lemondása után megint hírbe hozták.
- Az égvilágon senki sem keresett meg.

Az elmúlt egy-másfél évben több cikket is publikált, s ezekből két dolog mindenképp kiderül: a minőséget tartja a legfontosabbnak, s finoman szólva sincs elájulva a hazai orvoskar teljesítményétől.
- Belülről nézve a szakma egyáltalán nem dolgozik jól. Sőt! Néhányan olyan gyengék, hogy nem is lenne szabad őket betegek közelébe engedni, s persze vannak az átlagnál lényegesen jobbak is. A gond az, hogy nem tudjuk, kik ezek az emberek. Azt, hogy a rosszak tűnjenek el – vagy tanuljanak meg tisztességes színvonalon dolgozni –, a jókat pedig ismerjük meg név szerint, minden rendszernek tudnia kellene kezelni. Ez a szakma feladata, függetlenül bármiféle reformtól. Ha ez nincs meg, rossz alapra épít bárki, bármit. A szakma jól gyógyítson – ez az alap, enélkül nincs miről beszélni.

Nem gondolja komolyan, hogy amikor munkahelyek szűnnek meg, s mindenki két kézzel kapaszkodik széke helyett a sztetoszkópjába vagy a szikéjébe, ezt tartják a legfontosabb feladatnak? Sokak szerint az egészségügy morálisan és szakmailag már rég szétesett, amit most látunk, a végjáték, amikor mindez nyersen és őszintén mutatja meg magát.
- Azért lenne egy jó megoldás, egy több évezrede kitalált csodaszer, a pénz.

De maga épp arról értekezett, hogy ebbe az egészségügybe egy fillért sem tenne be.
- Ha lemérnénk a szakma teljesítményét, szinte biztosan a normál eloszlás Gauss-görbéjét kapnánk. Ez lenne a viszonyítási alap, s rögtön feltehetnénk néhány kérdést. Az első: mivel segítsük elő, hogy a betegek azokhoz a doktorokhoz kerüljenek, akik jó szakmai munkát végeznek? A második: elfogadható színvonalat jelent-e az átlag, vagy azon is van mit javítani, mit kell tenni azért, hogy az átlagos gyógyítási színvonalat emelni lehessen? S végül: mit csináljunk a görbe baloldalán lévőkkel, azokkal, akik az átlagnál sokkal rosszabbak? Szerintem búcsút kell venni tőlük. Magyarán: a rosszak terhére kellene megfinanszírozni a jókat.

Mintha valami ilyesmit akarna bevezetni a tervezett több biztosítós rendszer is.
- Szerintem a versenyhez és a minőségi gyógyításhoz nincs szükség több biztosítós rendszerre. Illetve nem látni, vajon a társadalombiztosítási piac megnyitása miként eredményez versenyt és minőséget. Az biztos, hogy a „több biztosítós" rendszer meghatványozza a management szerepét, függetlenül a háttérben folyó gyógyítás minőségétől: a jó management képes lesz jó szerződéseket kötni akkor is, ha az osztályokon középszerű munka folyik, míg egy rossz menedzser csődbe viheti a világszínvonalú klinikát is. Attól félek nagyon kevés kórházigazgató áll majd úgy föl a tárgyalóasztaltól, hogy annyi pénzt visz el, mint amennyi ott van. Ráadásul megeshet, ezt még utólag sem veszik észre. Üzleti szempontból a kórházigazgatók döntő többsége lelkes amatőr, aki szeretné tisztességesen vezetni intézményét. Velük szemben azonban profik ülnek, akiknek az üzlet a szakmájuk.

Pedig úgy hírlik, az orvoskar egy része kimondottan várja a piacnyitást.
- A kórháziak szinte mindegyike úgy véli, jól dolgozik, problémáik java része „kívülről" jön, de ha lesz elegendő pénz, ezek is megoldódnak. Sok a tévhit. Például plusz pénz biztosan nem lesz. Azt is gondolják még, hogy a biztosítókat a velük szerződött neves orvosok különböztetik majd meg, s ez jól jön az eltérő szakterületeken pozíciót és hírnevet szerzett orvosoknak. Megkerülhetetlennek vélik magukat.

S ehelyett?…
- Jön valaki, aki tud tárgyalni…

Erdős Attila