A több-biztosítós rendszer semmire sem ad jó választ

A több-biztosítós rendszer elsősorban és mindenekelőtt a pénzről szól, állítja Sinkó Eszter.

Sinkó Eszter

- Az okok egyike szerintem az, hogy a szocialisták a választások után lassan vették fel a ritmust, kicsit elaludtak a valóban fürge SZDSZ mellett. Az is lehet persze, hogy úgy gondolják, a parlamentben majd helyre billentik az egyensúlyt, s leszavazzák, vagy még inkább, agyon módosítják, alaposan megnyirbálják az eddig megszellőztetett elképzelések törvénytervezeteit. A radikálisabb egészségügyi reformnak egyébként a szocialisták között is vannak hívei, ők pedig arra játszhatnak, hogy a bárki tyúkszemére skrupulusok nélkül lépő Molnár Lajos majd elviszi a kezdeti balhét. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy vannak dolgok, amelyekről nem is tudnak. Mint például arról, hogy az egészségügyi miniszter találkozott az üzleti biztosítók képviselőivel, s a szakértőiket meginvitálta a reformot kidolgozó munkacsoportokba. S nyilván vannak olyanok is az MSZP-ben, akik azt szeretnék, Molnár döntsön meg néhány tabut, s aztán vonuljon le a politikai szintérről.

Mik ezek a tabuk?
- Például át kell alakulniuk a kórházaknak. Ezt a feladatot a kormány láthatóan nem akarja magára vállalni. Azt vallja, ez az intézménytulajdonos önkormányzatok elválaszthatatlan felelőssége, ami részben igaz is. Csakhogy Európában a közszolgáltatásokban sehol sem az önkormányzatok, illetve a mindenkori tulajdonosok diktálják az elérhető kórházi kapacitások körét és fajtáit. Mivel igen drága ellátási formáról van szó, az állam is beleszól alakulásába: kezdeményez, közreműködik az átalakulás segítésében, szakértelmet, tapasztalatot kínál a kórházi menedzsmentnek és a tulajdonosoknak. Emellett újragondolásra szorul a járóbeteg ellátás helye és szerepe, mint ahogy változtatni kell az orvos-beteg viszonyon is. Ez utóbbiról sokszor szól a miniszter, aki szerint lényegében ez a várható reform oka és célja.

A változás szükségességével kapcsolatban nem is téved nagyot.
- Valóban elfogadható és tiszteletre méltó a cél, de nem árt kissé árnyaltabban fogalmazni. Ismereteim szerint például a világon meglehetősen egyedülálló módon alig négy millió ember befizetéséből sikerült úgy elfogadható színvonalú ellátást nyújtani a hazai lakosságnak, hogy közben az egészségbiztosító hiánya 2001-ig csak néhány százalék volt. Ha létezik hungarikum, akkor ez az. A hiány a járulékcsökkentés, majd az 50 százalékos béremelés miatt kezdett roham léptekben nőni. A magyar orvosok és az ágazat teljesítménye ebből a szempontból elfogadható. Ugyanakkor mintha még mindig nem értenék az orvosok, hogy saját érdekükben kell „kiszelektálniuk" maguk közül azokat a kollegáikat, akik képtelenek elfogadható színvonalú munkát végezni. Az intézményekben pontosan tudják, kik ezek az emberek. Magyarán, változnia kell az orvos-orvos viszonynak. Az elmúlt másfél évtizedben ugyan némileg oldódott a doktorok közötti, igen merev hierarchia – ilyen irányba hatott a háziorvosi tevékenység privatizálása, az egyre elterjedtebb szerződéses munkavégzés, amely eleve más jellegű kapcsolatot feltételez -, de ennek eredménye az utóbbi években már egyre inkább káosz, mint sem jól szervezett munkavégzés lett. Nem véletlen – s ezt orvosi beszámolókból tudom –, hogy csökken a betegellátás színvonala.

Nincsenek egységes elvárások, a szakmai irányelveket nem veszik komolyan, nem tartják be, nincsenek kellő mélységig megfogalmazott szakmai protokollok, illetve helyi eljárásrendek. Ha léteznek is ez utóbbiak, nem tartják be őket. Nem véletlen, hogy az ország különböző pontjain hihetetlen mértékben eltér az orvosi gyakorlat. Ezzel magyarázhatók egyébként a még mindig meglévő, jelentős költségkülönbségek. A magyar egészségügy legnagyobb gyengesége a kiszámíthatatlan betegellátás. A pacienseknek gőzük sincs arról, jó vagy rossz ellátást kapnak-e. A betegeket az 1997-ben megfogalmazott és elfogadott egészségügyi törvény valóban európai színvonalú betegjogi része hivatott segíteni és védeni. Ez azonban mindaddig írott malaszt, amíg a társadalom nem érik meg arra, hogy a betegek és az orvosok másként kezeljék egymást. Persze az is tény, hogy miközben óriási az orvosok felelőssége, sokuknak közülük naponta kell életről és halálról dönteniük, ehhez sem anyagi, sem erkölcsi segítséget nem kapnak. Több orvos ismerősöm panaszkodott arra, hogy a betegek egyre inkább megrendelőként lépnek fel. Én inkább úgy fogalmaznék, egyre többen kezelik szolgáltatóként az orvosokat, s az idő előrehaladtával ez egyre inkább így lesz. Amennyiben a miniszter ezt a fajta viszonyt akarja oldani, javítani, akkor ez jó cél.

Minek ehhez a több-biztosítós rendszer?
- Nevezzük néven a gyereket: a több-biztosítós rendszer elsősorban és mindenekelőtt a pénzről szól. Több szakértővel végignéztük a magyar egészségügy problémáit, majd megvizsgáltuk, hogy ezekre releváns válaszokat ad-e a több-biztosítós modell. Vagyis: megold-e bármilyen problémát. A szisztematikus vizsgálódás azt eredményezte, hogy ez a rendszer semmire nem ad jó választ. Közben pedig zajlik az áttérésre való csendes előkészület. A járulék idén 2, majd jövőre további 0,5 százalékos emelése, az egészségügyi hozzájárulás (eho) megtartása, az állami szerepvállalás – több mint 300 milliárdot tettek be idén az egészségbiztosító kasszájába meghatározott társadalmi csoportok ellátásának ellentételezéseként –megjelenése épp úgy a több-biztosítós modell előkészítésének része, mint a Felügyelet létrehozása.

A miniszter szerint a verseny javítja a szolgáltatás színvonalát.
- Igen, s legtöbbször a bankokra hivatkozik. Pedig a magyar banki kamatmarzs – a hitel- és a betétkamatláb közötti különbség – már az unióban is kiverte a biztosítékot. A szabadverseny alig-alig hozta jobb pozícióba a szolgáltatás igénybevevőit.

Ha jól értem, akkor a vizitdíjról hetek óta zajló vita lényegében az odavetett gumicsont.
- Vizitdíjat általában négy okból szoktak bevezetni. A kereslet visszafogására, a korrupció mértékének csökkentésére (de ez csak Közép- és Kelet-Európában játszik szerepet), az állampolgárok fogyasztóvá nevelése érdekében, s végül a várható bevétel miatt, bár ez utóbbi a Nyugat-európai országokra nem jellemző. A hálapénzt nem csökkenti, ez a sokat emlegetett szlovák reformból egyértelműen kiderült. Ott 2003 óta fizetnek a betegek, s a velük készített interjúkból egyértelműen kiderült, hogy változatlanul él a paraszolvencia rendszere. Viszont oda vezethet, hogy a háziorvos majd nem jelenti le a betegeket, illetve egy részüket. Annál is inkább, mert az egyik terv szerint az 500 forintos vizitdíjból 200-at központilag elvonnának. A kórházi orvosoknál – akik a komolyabb beavatkozásokat végzik – biztos fennmarad a hálapénz, nagyságrendje miatt nem váltja ki az utóbb meglebegtetett napi ágydíj összege. Az persze már más kérdés, hogy ezért a pénzért a betegek tiszta és gusztusos mosdó- és mellékhelyiséget, tisztességes ágyneműt és élelmezést fognak követelni a kórháztól. Ez egyébként nem rossz módszere a miniszter által forszírozott szolgáltatási színvonal emelésének. A fiataloknál biztos elősegíti a költségtudatos magatartás kialakulását, ám az idősek ezt úgy élik meg, hogy elvesztették szociális biztonságuk egyik igen fontos elemét. Igaz, az idős emberek – főként, akik öreg napjaikra egyedül maradtak – sokszor nem is konkrét egészségügyi panasszal, hanem mentális okból keresik fel háziorvosukat. Nagyon fontos, hogy ezek az emberek valamilyen formában továbbra is segítséget kapjanak. Nálunk nem léteznek a szociális és egyéb kiegészítő szolgáltatások. Úgy bevezetni a vizitdíjat, hogy ezek hiányoznak – felelőtlenség.