A zenekar hangol, már csak a karmester hiányzik

A finanszírozási protokollok egészségpolitikusi hónalj melegben várnak sorsukra.

Nincs kormányfő és kormány Magyarországon, amelyik költségvetési nadrágmeghúzás idején ne sandítana rögtön az egészségbiztosítási kasszára, az ember csak kapkodja a fejét az e-alapba fizetendő járulék csökkentésének ötletparádéja hallatán. Amihez nem árt tudni, hogy a befizetendő járulék egyetlen százaléknyi mérséklése 80-85 milliárd forintot visz el az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól. S miközben egymás vállára borulva piheg munkaadó és munkavállaló, mondván: megtalálták a munkahely teremtési és foglalkozatási kánaánhoz vezető egyetlen utat, egyre többen kapnak agyvérzést a pénztelenség okán folyamatosan romló színvonalú egészségügyi ellátás miatt. Holott az egészségügyben tényleg akad megtakarítható pénz, csak épp nem ott, ahol a politikusok keresik. S persze az itt-ott fellelt milliókat nem kivinne kellene az egészségügyből, hanem átcsatornázni oda, ahol ordító a hiányuk. Arról már nem is szólva, hogy van, ami a betegeknek ennél is fontosabb.

Kódokba foglalt diagnózisok
Ahhoz, hogy az egészségpénztár kifizesse a szakrendelőnek vagy a kórháznak egy-egy beteg ellátását (a háziorvos bevételeinek döntő többségét a fix összegű kártyapénz adja) a laikus számára meglehetősen bonyolult kódrendszert használnak. Erős leegyszerűsítéssel élve ezekből derül ki az adott betegség diagnózisa, de az is, hogy az illető intézményben milyen vizsgálatokat, s milyen orvosi beavatkozást végeztek el. A járóbeteg szakellátásban mindenért adott számú pontok járnak, amelyek meghatározott forintértékkel bírnak.

Az aktív kórházi ellátásnál viszont egységes alapdíjat alkalmaznak – ami jelenleg 146 ezer forint -, s ezt szorozzák be az eset bonyolultságát kifejező HBCS súlyszámmal, aminek értéke lehet fél, egy, kettő de akár huszonhárom is. Így például egy átlagosan egyszerű rutinműtét egy HBCS súlyszámot ér, míg egy bonyolult operáció akár huszonhármat, illetve ennyiszer az alapdíj összegét. Az intézmények tehát pontokból és HBCS súlyszámokból kaparják össze a havi betevőt, vagyis azt az összeget, amiből a béreket, s a közüzemi díjakat kifizetik, gyógyszert vásárolnak, mosatnak, etetik a betegeket, egyszóval működnek, s amiből végső soron gyógyítanak.

Hihetnénk, hogy eltekintve az elszámolás technikájától, pontoktól, HBCS-ktől, alapdíjtól, a legegyszerűbb módszer az egy-egy betegség tüneteinek, s gyógyításának mikéntjét lépésről lépésre leíró szakmai protokoll mellé tenni a finanszírozási protokollt, s azután fizetni. De ez nem így van, mert miközben több száz szakmai protokoll készült el az elmúlt években, ezek finanszírozási pandantjából csupán három, jó éve azokat is az egészségügy vezetői melengetik a hónuk alatt. Lehet, hogy abban reménykednek, talán maguktól szaporodásnak indulnak…

A fák nem nőnek az égig - vagy mégis?
A finanszírozási protokoll – nevéből kiindulva – elvileg pénzekről szól, arról, hogy a szakmai protokollokban leírt gyógyító eljárások lépésről lépésre mennyibe kerülnek. Ez azonban az OEP finanszírozási főosztályának osztályvezetője szerint nem egészen van így. „A fák nem nőnek az égig, mi sem. Pedig nagy történet lenne, ha azt néznénk, megfelelő összegekkel honoráljuk-e az ellátást. Mi azonban egyelőre nem vizsgáljuk, hogy egy adott diagnózis kódja miért ér ezer pontot, vagy egy kórházi beavatkozás miért fél HBCS súlyszám. Ez az úgynevezett Kódkarbantartó Munkabizottság feladata. A szakmai szabályok érvényesülésére koncentrálunk, arra, hogy a jelenlegi kódokkal, finanszírozási technikákkal hogyan tudjuk ösztönözni a szakmai szabályok betartását, s ezen keresztül a betegellátás minőségének javítását." – mondja Kövi Rita.

Az osztályvezető példát is említ, a tetanuszét. A tetanusz kötelező gyermekkori oltás, ami 21 éves korig ad védelmet. Később, kisebb-nagyobb balesetek – zúzódások, sérülések – kezelése során szinte automatikusan beadják az orvosok, mivel a baktérium által termelt méreg merevgörcsöt okoz, s ebben a stádiumban az esetek 50 százaléka halállal végződik. Csakhogy kétféle vakcina van, az egyik rövid távra, míg a másik 10 évre ad védelmet. A finanszírozási protokoll elkészítésekor derült ki, hogy a kötelező gyermekkori oltást kivéve titok, hogy élete folyamán ki melyiket, hányszor kapta meg, s ez a laikusoknak rejtélyes kódok körüli zűrzavarnak volt köszönhető. Pontosabban annak, hogy a pongyolára sikerült megfogalmazás miatt nem derült ki, melyik kód, melyik tetanusz oltást takarja: a rövidebb, vagy a hosszabb időre védelmet adót. S bár ezt a hibát már 2007 februárjában korrigálta a Kódkarbantartó Munkabizottság, ám az azóta eltelt két év is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az elszámolási szabály is bekerüljönaz orvosi ellátások kifizetéséről rendelkező szabálykönyvbe.

A rendezett kódok szerepeltetése a gyakorlatban azt jelentené, hogy akár két havonta is ugrálhat a paciens rozsdás szögek tengerébe, a tíz évre védelmet adó tetanuszt csak tíz évente fizetné ki az Országos Egészségbiztosítási Pénztár. Más kérdés – lebbenti fel a fátylat a háttér szakmai alkuk végeredményéről Kövi Rita -, hogy a hosszabb távra védelmet adó vakcinával sem kell feltétlenül egy évtizedet várni, az illetékes orvosszakmai testület döntése értelmében súlyos sérülések esetében hamarabb is beadható. Mindez azonban – teszi hozzá az osztályvezető – nem csak a megtakarított néhány tíz millió forintról szól, hanem arról is, mivel minden orvosi eljárásnak lehetnek szövődményei, ha nem muszáj, ne vegzáljuk az emberi szervezetet.

Az emlőrák finanszírozási protokolljának összeállításakor arra jöttek rá, hogy a kiváló színvonalú kezelési előírások köszönő viszonyban sincsenek az ellátás tárgyi és személyi feltételeit rögzítő minimumfeltételekkel. Míg a szakma szabályai szerint – egyéb feltételek mellett - évente legalább 50 emlőműtét szükséges ahhoz, hogy adott kórházban kellő rutinnal és tudással végezzék e beavatkozást, a minimumfeltételek szerint nem limitált ezek száma, vagyis ott is lehet műteni, ahol évente egyetlen egy alkalommal végeznek ilyen operációt. S ilyenkor pattoghat a finanszírozó, hogy nem fizet, az okos kórházigazgatónak elég meglebegtetnie a minimumfeltételekről szóló jogszabályt, s máris nyeregben van. Hogy közben gyakorlatlanságból nem kimetszik, hanem kettévágják a daganatot? Volt rá példa.

Egy csípőtáji betegség kezelési rendjének átfuttatása során pedig az derült ki, hogy míg más országokban fiatalkori betegségről van szó, nálunk az érintettek hatvan körül járnak. A miértre adandó válasszal egyelőre adósak a szakorvosok, mint ahogy azzal is, hogy miközben más országokban négyféle műtéttel gyógyítják az említett betegséget, ebből nálunk kettő miért hiányzik teljesen a kezelési palettáról, s az esetek többségében a doktorok miért választják kizárólag a csípőprotézis beültetést.

Felhők meg a rögvalóság
Az évtized közepén másfél évig kellett várni arra, hogy megszülessék az a jogszabály, amely lehetővé teszi a finanszírozási protokollok elkészítését. Az már csak a szokásos kis magyar abszurd, s persze a legendárium része, miszerint a már régóta fiókban heverő rendelet tervezet parafálására azután került sor, hogy az időleges tetanuszhiányból kisebbfajta botrány kerekedett. Meglehet, eleinte attól féltek az egészségügy vezetői, fillérre annyit kell majd fizetniük egy-egy kezelésért, mint amennyit íróasztalnál kikalkulálnak a szakemberek. Holott a hazai doktorokat könnyű a felhők közül az anyaföldre irányítani, ismerik lehetőségeiket, s a magyar rögvalóságot. Kövi Rita például állítja, nem a doktorokkal van a legfőbb gond, inkább azzal, hogy bár a zenekar hangol, hiányzik a karmester, s pálcája, amely összehangolná ezt a sokszereplős - szakminisztérium, egészségpénztár, orvosszakmai testületek, jogászok, közgazdászok közreműködését kívánó - munkát. A tetanusz, az emlőrák, a csípőbetegség mellett további négy témával foglalkozik az osztályvezető, s munkacsoportja. E betegségek kezelésére egyébként évente 50 milliárd forintot költ az egészségpénztár, ami a közvetlenül gyógyításra fordítható keret 12 százaléka.

<font color="#4040ff">Kódok
A betegség-sérülés diagnózisát jelöli az úgynevezett BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) kód. A BNO-10 kódokat az Egészségügyi Világszervezet (WHO) állította össze 1995-ben.
A konkrét orvosi beavatkozást - például röntgen, CT, vérvétel stb. – az úgynevezett OENO (Orvosi Ellátások Nemzetközi Osztályozása) határozza meg.
</font>

<font color="#4040ff"><font color="#4040ff">A fekvőbeteg ellátás alapvetően két területet ölel fel: az aktív és a krónikus ellátást. Az aktív ellátást a Homogén Betegcsoportok (HBCS = DRG = Disease Related Group) alapján díjazzák. Ennek lényege, hogy a megközelítően azonos ráfordítást igénylő, szakmailag is rokon, de különböző betegségek, sérülések alkotnak egy-egy csoportot. Megfelelő HBCS-be a BNO és az OENO kód alapján sorolják az egyes eseteket. Léteznek úgynevezett csillagos HBCS-k, amely azt jelenti, hogy bizonyos orvosi beavatkozásokat kizárólag akkor fizet ki az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, ha azt adott intézmény(ek)ben végzik el. Ezeket az intézményeket a szakmai kollégiumok ajánlása alapján az Egészségügyi Minisztérium határozza meg.
</font></font>

<font color="#4040ff"><font color="#4040ff">Egy-egy HBCS értékét – súlyszámának értékét – egy adott betegség vagy sérülés ellátási költségének, s időtartamának (beleértve a közvetlen és közvetett rezsi jellegű költségeket is!), valamint az átlag beteg átlag betegségének, átlag magyar kórházban történő átlagos ellátásának hányadosa adja. Az országos alapdíjat időről időre, a politikusok, s a kórházvezetők közötti alkudozások után hirdetik ki. Jelenlegi értéke 146 ezer forint. Egy beavatkozás érhet fél, de akár két HBCS-t is, vagyis utalhatnak érte 73 vagy 292 ezer forintot.
Egy-egy fekvőbeteg intézmény teljesítménye az osztályai által megtermelt HBCS súlyszámok összege.
</font></font>