Az igen nem

A vizitdíj ügye kicsiben mindenben tükrözi azt az abszurd helyzetet, amelybe bele vagyunk kényszerítve. Az SE Egészségügyi Menedzserképző Központ adjunktusának írása.

Egészségpolitikával foglalkozó szakértőként sokáig nehezemre esett elfogadni azt, hogy a vizitdíjról szóló népszavazás szakmai szempontból is messze túlmutat önmagán. Az egészségbiztosítás megvalósítás előtt álló reformjával szemben ugyanis egy olyan kérdésről van szó, amely nem jelent visszafordíthatatlan változtatást, és emellett a mérleg mindkét serpenyőjében van valami. A vizitdíjnak vannak előnyei és vannak hátrányai, amelyek mérlegelhetőek és akkor sincs nagy baj, ha kiderül, hogy több és súlyosabb a hátrány, mint az előny: egy tollvonással megszüntethető intézkedésről van szó. Ösztönös berzenkedéssel viszonyultam ezért ahhoz a tényhez, hogy a kérdés az országos politikai hatalmi harc gyújtópontjába került, hiszen a népszavazás így vagy úgy, de mindenképpen korlátozza egy jövőbeni racionális egészségpolitikai programalkotás mozgásterét.

A népszavazási kampány során tapasztalható abszurd események döbbentettek rá arra, hogy a kérdés nemcsak az országos politika vonatkozásában, hanem az egészségpolitikai programalkotással kapcsolatos elképzeléseink szempontjából is szimbólummá vált.
Szimbólummá vált, mert ezer szállal kötődik, ahhoz, ami Magyarországon az elmúlt másfél évben az egészségügy területén történt, de még inkább ahhoz, ami még történni fog. Az Albert házaspár népszavazási kérdésétől függetlenül, a vizitdíjról és a kórházi napidíjról szóló népszavazás eredménye alapvetően befolyásolja majd az Országgyűlésen áterőszakolt több-biztosítós törvény megvalósíthatóságát. Egyrészt, egy sikertelen népszavazás minden bizonnyal felerősítené a kormány eddigi gátlástalan (értsd: következményekkel, áldozatokkal nem törődő) radikalizmusát. Másrészt elősegítené a magánbefektetők piacra lépését, ugyanis meghagyná a rendszerben a járulékemelés nélküli bevételnövelés intézményes lehetőségét. Bár az Egészségügyi Minisztérium vehemensen tagadja, hogy vizitdíj emelésre készülne (valljuk meg őszintén egy ilyen akció a népszavazás előtt valóban ostobaság lenne), arról sohasem esik szó, hogy a rendszerbe lépő biztosító pénztárak sem fogják ezt tenni. A magyar helyzetben egy 3-4 ezer forintos vizitdíj pedig minden szempontból a legjobb eszköz a kiadások drasztikus csökkentésére és így a profit növelésére.

Szimbólummá vált azért is, mert egy egészségpolitikai stílust és eszmevilágot képvisel. Szimbóluma az önzésnek, a társadalmi szolidaritás, mint érték lejáratásának és folyamatos erodálásának. Miért kellene nekem szenvedő embertársaimért felelősséget vállalnom? Fizessen az, aki beteg! (Egy kívülálló számára éppen ezért nyilvánvaló abszurditás, hogy egy magát szociáldemokratának nevező párt a vizitdíj mellett kampányol.) Szimbóluma ugyanakkor a konfrontatív politikai stílusnak is, az „oszd meg és uralkodj" elvének, a lejáratósdinak, a bizalmatlanság szításának, „a cél szentesíti az eszközt" elvének. Mélyen elszomorító, hogy az az egészségügy, amely korábban, közel 20 éven keresztül a szakma és a különböző politikai erők konszenzusára tudott építeni (és minden hibája ellenére ennek köszönhette európai viszonylatban is jelentős sikereit), mára már a káosz, a szakmai inkorrektség, a csúsztatások és a hazugságháború első számú terepévé vált.

A vizitdíj ügye tehát kicsiben ugyan, de mégis mindenben tükrözi azt az abszurd helyzetet, amelybe bele vagyunk kényszerítve. Most viszont tényleg rajtunk múlik, hogy benne is maradunk-e.

Nézzük először a tényeket:
1. A kormányzati kommunikációval szemben a vizitdíj nem a háziorvos saját bevétele, hanem az Egészségbiztosítási Alapé. Az APEH honlapján a következő állásfoglalás olvasható: „Az Ebtv. 35/A. §-a szerint a 18/A. § alapján beszedett vizitdíj és kórházi napidíj az egészségügyi szolgáltató Egészségbiztosítási Alapból történő támogatásának minősül, azaz az így beszedett összeg nem a szolgáltató bevétele, arról a jogszabályokban előírt nyilvántartások alapján el kell számolnia. Az így beszedett összeg jogi értelemben az Egészségbiztosítási Alap bevétele, és mint ilyen, annak beszedése az egészségügyi szolgáltató közreműködését igényli. Az orvosi vizitdíj, kórházi napidíj tehát éppen olyan bevétele a társadalombiztosításnak, mint a társadalombiztosítási járulék." Ezt a tényt igazolja annak a fogorvosnak az esete is, akit az OEP felszólított az általa be nem szedett vizitdíj összegének Egészségbiztosítási Alapba történő befizetésére. A vizitdíj, jelenlegi konstrukciójában, tehát egy, a betegeket sújtó adó, amelyet az orvosokkal, illetve egészségügyi dolgozókkal szedetnek be. Ebből következik az is, hogy a vizitdíjból származó többletbevételt, a vizitdíjat támogató felhívást közzétevő háziorvosok állításával szemben, nem közvetlenül a betegtől, hanem a mindenkori kormánytól kapják. A vizitdíj jelenlegi konstrukciójában tehát arra sincs semmilyen garancia, hogy a vizitdíjból származó bevétel a továbbiakban is az orvosnál, illetve az egészségügyi intézménynél marad.

2. A vizitdíjból származó bevétel azért vált elengedhetetlenné a háziorvosi praxisok működtetésében, mert a finanszírozás reálértéke évek óta folyamatosan csökken, miközben a jelenlegi egészségügyi kormányzat elvett több, a praxisok finanszírozásához alapvetően szükséges korábbi kiegészítést. A kormányzat, még a vizitdíj bevezetése előtt, 2007. januárjában jelentős mértékben csökkentette a háziorvosi ellátás finanszírozását, és ettől csak a háziorvosok egyöntetű felháborodása miatt állt el. Semmi garancia sincs tehát arra, hogy a vizitdíj rendszerének stabilizálása után, a kormány, ehhez hasonlóan, nem fogja arányosan csökkenteni a fejkvótabevétel összegét, illetve, hogy részben vagy egészében nem vonja el a vizitdíjból befolyó összeget.

3. Közfinanszírozott egészségügyi rendszerben a háziorvosi ellátás biztonságos és magas színvonalú működésének felelőssége a mindenkori kormányra hárul. Ez alól csak egy olyan rendszerben tudja függetleníteni magát a kormány és szakma, amely a háziorvosi ellátás finanszírozást 100%-ban privatizálja. Éppen ezért cinikus az a kormányzati hozzáállás, hogy egy eredményes és az igenek győzelmét eredményező népszavazás esetén nem kívánja pótolni a kieső bevételt.

4. A vizitdíj, bármekkora is legyen az összege, elsősorban a szegény betegeket sújtja. Az egészségügyi kormányzat azon megállapítását, hogy a csekély összegűnek tartott vizitdíj csak az egészségügyi ellátás indokolatlan igénybevételét szorította vissza, nem támasztják alá az időközben napvilágot látott kutatási adatok. Az alacsony iskolázottságú, alacsony jövedelmű betegek közül 2,5-3x annyian halasztják a vizitdíj miatt az orvosi ellátás igénybevételét, mint a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, illetve a gazdagok. Egy felmérés szerint a vizitdíj miatt a betegek 2%-a egyáltalán nem fordul orvoshoz, az orvosok szerint pedig a vizitdíj miatt elmulasztott orvoshoz fordulások több mint fele indokolt lett volna. A vizítdíjjal szembeni ellenállást politikai demagógiának beállítani, tehát politikai demagógia.

5. Az egészségügyi kormányzat egyik közleményében, egy az Egészségügyi Világszervezet szakértői által készített tanulmányra reagálva, maga is elismerte a betegek által közvetlenül fizetett díjak káros hatásait: „A mondat tehát arról szól, hogy – a Parlament elé benyújtott törvénytervezet szándékával egyezően – a dokumentum elítélte az önkéntes magánbiztosítások bevezetését és a közfinanszírozás arányának a visszaszorítását. Ezzel egyébként teljesen egyetértünk." A konvergencia program által az egészségügyből előirányzott forráskivonás, és ennek (pontosabban egy részének) vizitdíjjal való kompenzálása azonban éppen a közfinanszírozás arányának visszaszorítását eredményezi. Ez azért is súlyos probléma Magyarországon, mert a betegek már a 2006-os kormányzati intézkedések előtt is az egészségügyi kiadások közel 30%-át fizették zsebből, illetve egyéb magánforrásokból, míg ugyanez az arány Franciaországban 20, Csehországban pedig 10% körül volt 2004-ben.

6. A háziorvosi ellátás színvonalával kapcsolatos egyik legfontosabb probléma az, hogy az egészségügyi kormányzat intézkedései miatt az adminisztrációs terhek nagyon jelentős mértékben növekedtek az elmúlt időszakban, így a háziorvosok idejük egyre növekvő részét kénytelenek gyógyítás helyett sokszor értelmetlen és senki által sem használt jelentések elkészítésére fordítani.

Mindezek alapján vettem a bátorságot arra, hogy gondolatban megfogalmazzam a magam kis kiáltványát a vizitdíjjal kapcsolatban:
„Nem szeretnék belpolitikai csatározások alanya és célpontja lenni, de úgy érzem kötelességem nyilvánosan is felszólalni, egy a betegek és az orvosok számára egyaránt rossz rendszer ellen, és ennek elutasítására hívom fel minden jóérzésű, szociálisan érzékeny honfitársamat is!

Felhívásomban, a Sebészeti Szakmai Kollégium napokban közzétett állásfoglalásával egyetértve, határozottan és egyértelműen vissza kívánom utasítani azt a tisztességtelen és a magyar egészségügyi rendszer hosszútávú kiegyensúlyozott működése szempontjából alapvetően és súlyosan káros politikai stratégiát, amely a magyar kormány költségvetési problémáit az orvostársadalom tekintélyének rombolásával, az egészségügyi dolgozók démonizálásával és bűnbakká kiáltásával, valamint az orvosok és a betegek egymás ellen való uszításával kívánja megoldani. Sajnálattal kell tapasztalnom, hogy ebben, az ágazat szempontjából kétségtelenül súlyos helyzetben, az orvosok egy része, akaratlanul is ennek a megosztó politikának a támogatójává, eszközévé vált.

Meggyőződésem, hogy az ország és az egészségügy jelenlegi nehéz helyzetéből, csak a betegek, az egészségügyi dolgozók és az egész lakosság összefogása, a politikai erők, a szakmai szervezetek és a szakértők konszenzusán alapuló hosszútávú egészségpolitika megalkotása vezethet ki. Mert csak így van esély arra, hogy az egészségügyi rendszer hibáit valóban kiküszöbölő, teljesítményét valóban javító, de az ellátórendszer eddigi értékeit megőrző reformokat valósítsunk meg!"
Mert most van esély arra, hogy megállítsuk a másfél éve zajló nagy magyar egészségügyi reformabszurdot!