Búcsú a Professzortól

A magyar baleseti - sebészet alapító atyái sorában utolsóként Forgon Mihály is távozott az élők sorából.

Berentey György és Manninger Jenő után a magyar baleseti - sebészet alapító atyái sorában utolsóként Forgon Mihály is távozott az élők sorából.

Ők nagyjából egykorúak voltak. Nagyon fiatalon fordultak a sérült emberek gyógyítása felé. Akkor, amikor a combnyak szegezéshez még nem volt (jó) képerősítő, nem volt használható csípőprotézis, nem volt a műtétekhez finom kézi-műszer és atraumatikus varróanyag.

Elkötelezett gyógyító orvosok voltak.
Ma már hihetetlen, hogy gyakran szerény minőségű röntgenfilm segítségével, kézzel porozott gipszpólyával, jó térlátással és mérhetetlen emberi segíteni akarással mennyi beteget tudtak meggyógyítani.

Az 1950-es évek vége felé csodák kezdtek történni velük.
Jörg Böhlertől Bécsben finom technikát tanultak. A kézsérülések igen jó eredménnyel, rokkantság nélkül kezdtek meggyógyulni. A 60-as évek elején módjuk volt megtanulni és itthon elterjeszteni a csontegyesítő műtétek új rendszerét (AO). Ez a baleseti sebészet hatalmas felemelkedését, eredményeinek csodás javulását hozta az egész világon.

1965-1990-ig a Magyar Traumatológus Társaság, a Kézsebész Társaság és a Traumatológus Szakmai Kollégium meghatározó személyiségei, az orvos- és főleg a szakorvosképzés letéteményesei voltak.

A debreceni születésű, és az ottani egyetemen docensségig jutó Forgon Mihály még missziós szerepet is vállalt. 1969-ben a pécsi egyetemen alapította meg a baleseti és kézsebészeti osztályt. Fáradhatatlanul gyógyított, művelte a klinikai kutatás nehéz, de nagyon szép területeit, és önzetlenül tanította kollégáit. Vállalta a legnehezebb műtéteket, és mindig volt ereje kedves, vigasztaló szavakkal fordulni a betegekhez. Dél-Dunántúl és Nyugat Magyarország ismert, hatalmas tisztelet övezte személyiségeként ment nyugdíjba.

Reménykedjünk, hogy az égi tantermekben ez a három kiváló professzor, és sajnos már számos tanítványuk figyelemmel kíséri utódaik harcát a méltatlanná váló körülményekkel, a mindennapi gondokkal.

Jó lenne tudni, mit tennének a helyünkben, hogy ez a nehéz szakma, ugyanolyan jól működjön, mint az ő idejükben.  Forgon Mihály professzorra emlékezve, talán ez a legfontosabb üzenet.

x   x   x

Olvastam Nyárády és Bíró professzorok megemlékező, méltató írását Forgon Mihály professzor úrról. Mint egyik legrégebbi betege, szeretném megköszönni, és kis személyes élményemmel gyarapítani ezt a cikket.

A professzor úr kb néhány hetes koromban kezdett el engem kezelni, Debrecenben. Senki nem vállalta fel a gyógyításomat, még akkori főnöke, Papp Károly professzor sem. Betegségem neve: Larsen syndroma. Ő azt mondta édesanyámnak: "Végső soron lábra állítom a gyereket." Ezt rajta kívül senki nem merte elhinni, hisz reménytelen volt, hogy én valaha járóképes leszek. Három éves koromig gipszeléssel alakította csontjaimat, majd (az akkori fejletlen altatási technika miatt) 3 éves koromban kezdte el műtéteimet. Akkor két éven át egy olyan súlyos műtétsorozatot végzett rajtam, amihez szüleim hozzájárulása kellett, mert kétséges volt, hogy kibírja-e a szervezetem.

De megérte a sok szenvedés, mert 5 éves koromra önálló járásra lettem képes. Így teljesen normál iskolában végeztem el az általános iskolát, sőt a gimnáziumot és az egyetemet is. Okleveles matematikus lettem.

Utolsó, korrekciós műtétemet közvetlenül az egyetem elvégzése után végezte, Pécsett, S volt szerencsém akkor Bíró és Nyárády professzor urakat is (akkor még csak docensek voltak emlékezetem szerint) megismerni.

A professzor úrban egy hihetetlenül lelkiismeretes és kedves orvost ismerhettem meg, s fiatal korom példaképe volt (sőt, a mai napig annak tekintem). Emberségből, és szakmai igényességből csillagos ötösre vizsgázott az életben. Ő maga jelentette ki (épp a cikkíró Nyárády és Bíró professzor urak jelenlétében is), hogy milyen fontos volt szakmai előremenetelében az én sikeres kezelésem. Mindig is ennek megfelelően viselkedett velem.

Nagy űrt hagyott hátra bennem eltávozása, hisz nem csak tudósként volt kimagasló, de emberként is.

Tisztelettel: Czakó István

Forgon professzor életútja