Búcsú a vizitdíjtól

Megszűnt a vizit- valamint a kórházi napidíj. A kormányrendelet módosítása Paragrafus rovatunkban olvasható.

Arról, hogy legyen vagy se vizitdíj, közel másfél évtizeden keresztül elmélkedtek az egészségpolitikusok. Igaz, eleinte még leánykori nevén, copaymentként írtak róla, többnyire szakrények mélyén landoló tanulmányokat. Ezeknél lényegesen komolyabb formában abban a koncepcióban tűnt fel, amelyet - épp befejezve a nyugdíjreformot -, 1998 tavaszán fogalmaztak meg a most épp felbomló kormánykoalíció már akkor is reformlendületben lévő szakértői. Ebben, mint megvitatandó elem szerepel a vizitdíj, olyan eszközként, amely segít visszafogni az egészségügyi ellátás iránti „keresletet". Összegét sem határozták meg pontosan, a koncepció megálmodói néhány száz forintban gondolkodtak.

Bár a vizitdíj, mint a nagyérdemű riogatása, időről időre – leginkább mint örök uborkaszezoni hír – újságcikkekben fel-felbukkan, nemigen rendítette meg a széles néptömegeket. Így volt ez akkor is, amikor a 2002-es választási kampányban Pokorni Zoltán elhaló hangon 3-5 ezer forintos vizitdíj bevezetéséről vizionált egy televíziós adásban, s aminek nyomán nyilván azért nem lángolt fel rögtön a népharag, mert a kései sugárzás miatt legfeljebb az adásvezető hallhatott a készülő penetranciáról. Aztán megint hosszú évekig csend, egészen 2007 február közepéig. Ekkor kezdte rövid, ám annál zaklatottabb karrierjét a magyar vizitdíj.

A hazai vizitdíj-ügy épp annyira kis magyar abszurd, mint mára már szinte minden, ami az egészségügyben történik. Normális országban ugyanis elképzelhetetlen, hogy a vizitdíj lényegét és célját nem a fizetési kötelezettség bevezetése előtti hónapokban magyarázzák az elérhető összes médiában, hanem egy évvel a bevezetését követően, amikor épp megszüntető népszavazására készül a lakosság. Igaz, már az antré is rosszul sikerült: a fizetési kötelezettséget elrendelő törvényt ugyanis sikerült olyan slamposan megfogalmazni, hogy azt módosításokkal, kiegészítésekkel, értelmezésekkel kellett heteken keresztül gatyába rázni.

A doktorok és az intézmények is mindent megtettek a vizitdíj megutáltatása érdekében. A legszebb példa erre az az egyébként igen híres mozgásszervi járóbeteg szakellátó intézmény, ahol az értelemszerűen nehezen mozgó betegek komoly akadályverseny – lépcsőn le, utcára ki, forgalmas úton át, másik épületbe be, emeletre fel, majd vissza ugyanígy – árán fizethették be az obligát 300 forintot. Meglehet, azért nem a rendelő előterébe helyeztek el egy automatát – vagy egy pénzkasszirozó kisasszonyt -, mert abban reménykednek: a betegek vagy megszöknek, vagy elüti őket a villamos.

Az egészségügyi kormányzat 22 milliárdos bevételt vizionált a vizitdíjból, ehelyett nagyjából 14-15 milliárdra tettek szert a háziorvosok és a szakrendelők. Persze ez sem biztos, mert összeget tengersokat lehetett hallani, közülük a legszellemesebb az a minisztériumi kalkuláció volt, amely több mint 40 milliárd forinttal számolt, azt is hozzácsapva a tényleges bevételhez, amit az igénybe nem vett szolgáltatások révén megtakarítottak. Olyan ez, mint az a vicc, ahol a közértben felszámolja a vevő a meg nem vásárolt élelmiszerek árát, s ezt megtakarításként könyveli el – miközben éhen marad. Ez egyébként épp a vizitdíj rövidke hazai karrierjét végigkísérő kommunikációs zűrzavart mutatja.

Vizitdíj az uniós országok majd mindegyikében van, hazai leszavazását rögtön beárazta a Magyarországtól reformokat váró nemzetközi gazdasági közvélemény. Magyar hungaricum, élt egy évet. Béke poraira.

Tovább a Paragrafus rovat címoldalára