Egészségügy: lássunk a számok mögé! | Weborvos

Magyarország "kivételes teljesítményt" nyújtott az OECD-tagállamok között, hazánk volt ugyanis az egyetlen ország, ahol csökkent az egy főre jutó egészségügyi kiadás összege.

Nem számít újdonságnak, ha valaki a "kórházválság" kifejezéssel azonosítja a magyar egészségügy jelenlegi állapotát. Az elmúlt hetek a finanszírozási kérdésektől, a többfordulós egyeztetésektől, a megállapodás-tervezettől voltak hangosak, miközben az egészségüggyel kapcsolatos számok csak úgy repkedtek. A vita legutóbbi szakaszában már nemzetközi és régiós adatok is előkerültek. Nem árt ezért tisztában lenni, hogy Magyarország régiós (hozzánk hasonló fejlettségű országokhoz képest) összevetésben mennyit költ az egészségügyre. Lássunk kicsit a számok mögé!

Az egészségügyre többet kell költeni - jelentette ki Pesti Imre, a Fidesz szakpolitikusa múlt szerdán az MTV Este című műsorában. Az ellenzéki képviselő azzal érvelt, hogy "a hozzánk hasonló fejlettségű visegrádi országokhoz képest 1.2%-kal kevesebbet költünk az egészségügyre". Tehát a magyar egészségügyre azért kellene többet költeni, mert régiós összehasonlításban le vagyunk maradva?

Mit mutatnak a legfrissebb számok?
Az egyes országokra jellemző (2009 júliusában megjelent) OECD-statisztika segíthet annak eldöntésében (illetve a helyzetfelmérésben), hogy Magyarország sokat vagy keveset költ az egészségügyre. Az egészségügyi kiadások mérésének kétféle nemzetközi gyakorlatát különböztethetjük meg: legegyszerűbben a GDP arányában szokták kifejezni, fontos azonban látni, hogy megkülönböztetjük a köz, illetve a magánkiadásokat (attól függően, hogy melyik szektor finanszírozza). Emellett gyakran használatos az egy főre jutó egészségügyi kiadások szintjének vizsgálata (vásárlóerő paritáson, dollárban kifejezve).

Magyarország (a legfrissebb rendelkezésre álló 2007-es OECD-adatok szerint) a GDP 7.4%-át fordítja az egészségügyre, ami látványos csökkenés a 2006-ban megfigyelt 8.1%-os érték után (az adat 2003 óta lényegében 8% felett stagnált). Ez az érték nemcsak a köz-, hanem a magánkiadásokat is tartalmazza.

A legfrissebb adatok már tükrözik a 2006-ban megkezdett, az egészségügyi ágazatot érintő intézkedések, így például a (Konvergencia program által meghatározott) rendelkezésre álló állami források szűkülését. Jól látható, hogy az egészségügyi kiadások visszaesése (a GDP arányában kifejezve) a közkiadások csökkenésére vezethető vissza, a privát források ugyanis stagnáltak a 2006-os évhez viszonyítva.

Csak óvatosan a számokkal!
Önmagukban az egészségügyi kiadást bemutató GDP-arányos számok (teljes, magán- és közfinanszírozás) nem sok mindent mondanak, ezért rendre nemzetközi adatokkal szokták összevetni. A több ország adatainak összehasonlításával azonban óvatosan kell bánni, hiszen igaz, hogy egységes elvek mentén jön létre a statisztika, ám még így is lehetnek sajátosságok az egyes országokra vonatkozóan.

P. Kiss Gábor és Szemere Róbert az idei májusi MNB-szemlében megjelent "Almát körtével? Mérlegen a visegrádi országok állami kiadása" című elemzése szintén ezt a problémakört vizsgálta meg.
Az MNB szakemberei elemzésükben (amely Magyarország és a három másik visegrádi ország átlagos állami kiadását hasonlította össze) azt írják, hogy "többet költünk a közszolgáltatásokra és gazdasági támogatásokra, de kevesebbet az egészségügyi intézmények működési és fejlesztési kiadásaira".

P. Kiss Gábor és Szemere Róbert írása kiemeli, hogy az egészségügyi kiadások funkciójára a GDP 1.2%-ával kevesebbet költ Magyarország régiós társainál (ezt a számot idézte Pesti Imre is múlt héten). A korrigált adatok azt mutatják, hogy a magyar állam a GDP 3.9%-át fordítja egészségügyre, ami a GDP 2.1%-ának megfelelő különbséget jelent a másik három visegrádi ország átlagához képest. A működési kiadások alacsony szintje mellett a beruházások szintje már huzamosabb ideje túlzottan alacsony - jegyzik meg az MNB munkatársai, akik szerint az alulfinanszírozottság mértéke nagynak mondható hazánkban.

Sok vagy kevés a 7.4%?
Az "Almát körtével" című elemzés alapján tehát azt mondhatjuk, hogy keveset költ az állam az egészségügyre, a finanszírozási források másik oldaláról, a privát szféráról azonban nem szabad megfeledkeznünk. A magánforrások (magánbiztosítások és hálapénz) egyre nagyobb szerepet kapnak az egészségügyben (igaz ennek mérése igencsak nehezen kivitelezhető), és tulajdonképpen a források ezen "lábának" köszönhető, hogy összességében nem állunk rosszul régiós összevetésben.

Az Európai Unióhoz újonnan csatlakozott, kelet-európai régiós országokhoz képest azt mondhatjuk, hogy viszonylag magasnak mondható a 7.4%-os (teljes egészségügyi kiadásokat bemutató) GDP-arányos érték. A rendelkezésre álló (Eurostat és OECD) adatok szerint csak a két régiós euróövezeti tagállam (Szlovákia és Szlovénia) előz meg minket. A 2007-es adatok szerint az egészségügyre fordított GDP-arányos kiadások tekintetében Magyarország megelőzi Csehországot és Lengyelországot is.

Az Eurostat adataiból összeállított lista alapján tehát azt mondhatnánk, hogy nem állja meg a helyét az a kijelentés, miszerint Magyarország keveset költ az egészségügyre. Fontos azonban megjegyezni, hogy ez a teljes (köz- és magánfinanszírozás) egészségügyi kiadásra vonatkozik, egyre inkább igaz ugyanis az Magyarországon, hogy az egészségügyi kiadásokat (az állami források elégtelensége miatt) magánforrásokból finanszírozzuk.

Ha az egészségügy finanszírozásának két nagy forrására tekintünk azt mondhatjuk, hogy a nagyobb szerep továbbra is az államnak jut, legyen az járulék- vagy adófizetésre épülő rendszer. Az elmúlt évek folyamatai a kelet-európai országokban egyértelmű trendet mutattak be: a költségvetésből származó források aránya visszaszorulóban van a teljes egészségügyi kiadásokon belül.

Legyen teljes a kép!
Árnyaltabb képet kaphatunk az egészségügyi kiadásokról, ha azokat a fejlettséggel állítjuk szembe. Ebben az esetben az egy főre jutó egészségügyi kiadásokat érdemes vizsgálni az egy főre jutó nemzeti össztermékkel szemben. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet napokban megjelent tanulmánya szerint minél "gazdagabb" egy ország, annál több pénzt fordít az egészségügyre. Ezt az összefüggést támasztja alá az egy főre jutó GDP és az egy főre jutó egészségügyi kiadások szoros kapcsolata is (vásárlóerő-paritáson számolva). A tanulmány szerzői megjegyzik, hogy amennyiben egy országban 20000 dollárt tesz ki az egy főre jutó jövedelem, akkor "várhatóan" 1500 dollár körül lehet az egy főre jutó egészségügyi kiadások összege.

A legfrissebb adatok azt mutatják, hogy Magyarországon 1388 dollárra csökkent az egy főre jutó egészségügyi kiadások éves összege, ami egyben azt jelenti, hogy megtört az 1996 óta tartó emelkedő trend. Magyarország "kivételes teljesítményt" nyújtott az OECD-tagállamok között a két évvel ezelőtti adatok alapján, hazánk volt ugyanis az egyetlen ország, ahol csökkent az egy főre jutó egészségügyi kiadás összege 2007-ben a 2006-os értékekhez viszonyítva. Mindez alátámasztja azt is, hogy kényszerpályán mozog Magyarország a költségvetés tekintetében.

Be kell tehát látni, hogy minden szám relatív. Eltérő következtetésekre juthatunk attól függően, hogy melyik adatot vizsgáljuk és mivel állítjuk szembe azokat. Az államháztartás funkcionális kiadásainak vizsgálata alapján azt mondhatnánk, hogy keveset költ az állam az egészségügyre, viszont ebben az esetben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szociális védelem funkciójára kiemelkedően sokat költ hazánk.

Az elmúlt hónapok válságától hangos időszakában a "mennyit költsünk" és a "hogyan osszuk szét" kérdések és válaszok álltak a középpontban, a fontosabb "mire" vonatkozó kérdés azonban háttérbe szorult, pedig érdemes lenne legalább a kérdést felvetni.