Élni kell a jelentős döntési szabadsággal

Kifejezetten bízom egy eredményes átalakítási folyamat operatív elindulásában.

Ifj. Pólya Endrével, a Mediplan Kft. ügyvezető igazgatójával az uniós finanszírozású egészségügyi fejlesztési pályázatok jövőjéről beszélgettünk.

– Igazgató úr, a Mediplan Kft. több tucat pályázatban vett részt az elmúlt két évben tervezőként. Ebből a speciális nézőpontból hogyan látja e beruházások és a magyar egészségügy jövőjét?

– Korábban már beszélgettünk Önökkel a jövővel kapcsolatos nézeteimről. Úgy vélem, a jelenlegi kormányzatnak óriási lehetőség van a kezében az elmúlt két évtized hibáinak kijavítására, az egészségügyi ellátórendszer és az infrastruktúra fejlesztésére és átalakítására. A kezdeti lépések bíztatónak tűnnek. A jelenlegi ágazatvezetés alapozó, előkészítő munkába kezdett, amit Semmelweis Terv néven publikált, és vitaanyag formájában bemutatta a szakmai közvéleménynek.

– Mi a véleménye a Semmelweis Tervről?

– Leginkább az, hogy nem nekem kellene róla mértékadó véleményt mondani. De komolyra fordítva a szót, azt látom, hogy a legmodernebb és legalaposabb menedzseri szemlélet mellett született meg a Semmelweis Terv. Nem tudom, hogy erre mikor volt példa Magyarországon. Ez az elképzelés merőben más és új ahhoz képest, amit eddig tapasztaltunk. Megkockáztatom, hogy ha ez a folyamat továbbmehet, végre létrejöhet egy megalapozott és a szakma közvetlen művelői által elfogadott ellátási szerkezet, amely a mostaninál jobban illeszkedik a szükségletekhez és a lehetőségekhez.

– Ezzel szolid kritikát fogalmaz a jelenlegi ellátási szerkezettel szemben?

– A mostani ellátórendszer az aktuális igényekkel és lehetőségekkel még köszönőviszonyban sincs. Ugyanakkor érezhető a türelmetlenség is, és egyáltalán nem biztos, hogy jó, ha ezek a türelmetlen hangok elkapkodott, megalapozatlan döntéseket eredményeznek. Ha sikerül a szakmai erőforrások optimalizálását megoldani, ahol szükséges koncentrálni, ahol szükséges, decentralizálni; ha sikerül megoldani a kisebb költségigényű ellátási szinteken a nagyobb mértékben definitív ellátást, akkor elég nagyot léphet előre a jelenlegi rendszer. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az elöregedett épület és eszközállomány megújítása változatlanul, égetően szükséges. Ehhez persze nem kevés forrásra van szükség. Márpedig a működési struktúra átalakítása és infrastruktúra fejlesztése itt kell, hogy összekapcsolódjon, mert értelmesen csak arra szabad költeni a pénzt, ami a hosszú távú szakmai elképzeléseket is támogatja. Ugyanakkor, a megelőző években létrejött uniós fejlesztéseket az öt évig tartó kötelező működtetés miatt átmenetileg érinthetetlenek.

– Mit lát ma a magyar egészségügy legnagyobb problémájának?

– Optimista ember vagyok, nem szeretem sötétebbre festeni a képet a valóságnál. Sok a gond, de talán a szakemberek helyzete a legelkeserítőbb. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt hangzottak el az első vészjelzések arról, hogy az oktatási rendszer nem illeszkedik a szakember-utánpótlás igényéhez, és baj lesz ezen a téren. Húsz év alatt eljutottunk oda, hogy tragikus helyzet alakult ki. Baj lett. Rombolni pedig könnyebb és gyorsabb, mint újat építeni. Tartok tőle, hogy legalább 20-25 év kell a megfelelő szakember-utánpótlás újjáépítéséhez. Hogy az addig tartó időszakban hogyan kezeljük a szakemberhiányt, nem tudom. Egyetlen megoldásként a szakemberimport jut eszembe. Ez viszont másfajta invesztíciót igényel, hiszen a külföldről ide csábítandóknak otthont, nyelvtudást, és egyéb vonzó körülményeket kellene teremteni. Ez szintén forrást igényel majd, de legalább azonnal használható szakembereket generál.

– Hosszabb távon várható-e közeledés az európai színvonalhoz, avagy más irányba kellene indulni?

– Mint említettem, ötven évesen is optimista vagyok. Persze, hogy várható a közeledés, és mindenki reméli, hogy jó értelemben vett európai színvonalra emelkedik ellátórendszerünk. Ehhez természetesen szükség lenne arra, hogy kormányzati ciklusok sorozatán átívelő, folyamatos és következetes átalakító munka folyjon. Nem kétévente kellene új rendszerszervezési koncepciót letenni az asztalra, mert ez nem visz előre semmit. Ott van a példa: a finnek népegészségügyi célkitűzései, amelyek több kormányon átívelve jelentős sikereket eredményeztek. Szerintem, ha már rokonok vagyunk a finnekkel, mi is képesek vagyunk egy ilyen terv megvalósítására.

– Mi a javaslata, mire koncentráljunk?

– A feladat, a problémahalmaz évtizedek, a rendszerváltás előtti időszak óta ismert. Azóta vannak akut problémáink, amelyek a mai napig nem kerültek megoldásra, csak imamalomszerűen ismételgetjük őket: a kórházi fekvőkapacitás többlete, az egészségügyi kassza terhére történő a szociális ellátás, a népegészségügyi problémák, a vezető halálokok problematikája már a rendszerváltás előtt is fennállt. Azóta idén alakult először olyan kormányzat, amely jelentős döntési szabadsággal rendelkezik. Élni kell hát ezzel a szabadsággal, saját jövőnk és gyermekeink jövője érdekében. Ráadásul, most az önkormányzatok és a kormányzat között is lényegesen kisebb a politikai különbözőség. Ennyire egységes vezetés a rendszerváltás óta nem volt, és ez óriási lehetőséget teremt az egészségügy korszerűsítésére. Persze, óriási felelősség is az, hogy e lehetőséggel élni kell.

– Mi az, amit nem az egészségügyi szakembereknek kell tisztáznia?

– Az már nagypolitikai kérdés, hogy a finanszírozás környékén mi valósulhat meg, a pénzügyi lehetőségeken belül kell-e egy szűkebb ellátást elképzelni, vagy bővíthető a finanszírozás forrásoldala. Ismerik a mondást, hogy az egészségügy mindenki számára elérhető, magas színvonalú és ingyenes, de e három tényezőből maximum kettő teljesülhet egy időben, és nincs a világon olyan hely, ahol ez másként lenne. Ki kell mondani, hogy a magyar egészségügy vagy nem lesz ingyenes, vagy nem lesz teljes körű. A magas színvonalról nem lehet lemondani. De hogy hol húzzák meg a határokat, az politikai döntés következménye, és ez kényes téma.

– Mennyire bizonyítják az elmúlt évek uniós forrású beruházásai ezt a magas színvonal iránti elkötelezettséget?

– A magas színvonal iránti vágy mindenkinél megtalálható. Ez tükröződik a pályázati kiírások célkitűzéseiben olvasható gondolatokban, ezt fogalmazzák meg az intézmények, önkormányzatok, és a magára valamit adó tervező, kivitelező is ebben gondolkozik. Azonban a pénzügyi keretek vagy a pályázat egyéb korlátai időnként letörik ezt a lelkesedést. Az a tapasztalatunk, hogy másfélszer, kétszer annyi pénz kellene adott fejlesztéshez, mint amit a pályázati konstrukció tartalmaz. Ezt azonban már előre sejteni lehetett, hiszen a mostani költségvetési időszak tervezése alatt a mostani forrásnál kétszer nagyobb összeget irányoztak elő az ágazat fejlesztésére, ami sajnos az Új Magyarország Fejlesztési Terv véglegesítéséig elolvadt. Így feleannyi pénzből akarjuk ugyanazt a minőséget létrehozni, ami természetesen nem megy.

– Hol van lehetőség kompromisszumra?

– Bizony, nem lehet minden tekintetben olyan színvonalú épületet, épületgépészetet, dizájnt, tereket létrehozni, ami ma egyrészt elvárható, másrészt teljesíthető lenne. Ott van a kompromisszum, hogy a kórházak célkitűzéseiket csak részben tudják megvalósítani. Az egész rendelőt fel kellene újítani, de csak a felére jut pénz, a másik felét saját zsebből finanszírozza a tulajdonos. Ám ilyenre nagyon kevesen képesek, hiszen meglehetősen ritka a tehetős önkormányzat ma Magyarországon. Így bőven maradnak elvarratlan szálak, megoldatlan problémák, a legjobb szándékaink ellenére is.

– Hogyan volt képes ezzel a drasztikusan növekedő tervezési igénnyel megbirkózni a Mediplan Kft.?

– Ugyan nem drasztikusan, de érezhetőem megnőttek feladataink. Az előbb azt mondtam, hogy ez feleannyi forrás, mint amire ideális körülmények között szükség lett volna, ám még ez is hatszor annyi, mint amennyi a címzett támogatások időszakában az egészségügybe bekerült. Tehát hatszorosára nőtt az elkölthető forrás, és a feladat is többszöröse a korábbinak. Mindenki, aki az egészségügy infrastruktúrájának tervezésével, átalakításával, eszközszállítással foglakozik, többet dolgozik, mint korábban. Megjelentek új szereplők is a piacon, mi pedig úgy kezeltük a növekvő igényt, hogy optimalizáltuk munkaszervezésünket és létszámban is bővültünk. Bővült az alvállalkozói körünk, és mindenki az „uniós időnormát" bőven meghaladó mértékben dolgozott.

– Milyen üzleti eredményt értek el?

– Árbevételünk másfélszeresére nőtt, de költségeink is nagymértékben megnőttek. Így üzleti eredményünk az elmúlt évek átlagával azonos maradt. Irodai infrastruktúránkat fejleszteni tudtuk, stabilizáltuk a cég helyzetét, viszont nagyon elfáradtunk. Az ünnepek talán lehetőséget teremtenek arra, hogy mindenki egy kicsit kipihenje magát, és jövőre újult erővel dolgozhassunk. De ilyenkor, az év vége felé az embernek eszébe jut, hogy nem csak mi dolgoztunk sokat, és kerültünk időnként nehéz helyzetbe, hanem az egészségügyben dolgozók is. A finanszírozási problémák, az adósságokkal és hiányokkal való folyamatos küzdelem, az adósságok továbbgörgetése, nyilván minden intézményvezető és egészségügyi dolgozó életét nehezebbé tették. Van mit nekik is kipihenniük, ezért Önökön keresztül is szeretnék mindenkinek könnyebb, sikeresebb, eredményesebb új esztendőt kívánni.

– Ezt olvasóink nevében is köszönjük. Mire számít? Könnyebb, eredményesebb, sikeresebb lesz 2011?

– Bízom benne, hogy a kórházak elérik azt, hogy a finanszírozás kisebb szorítást jelentsen életünkben. Saját magunk kapcsán abban bizakodom, hogy eredményeink nem lesznek rosszabbak, mint idén. Remélem, hogy mindenkinek sikerül elérnie a vágyait, megvalósítani elképzeléseit, és kifejezetten bízom az ágazat sikerében, az elképzelések valóra váltásában, egy eredményes átalakítási folyamat operatív elindulásában.

(A beszélgetés teljes terjedelmében a KÓRHÁZ szaklap 2010/12. számában olvasható.)