Érvek – távcsőbe nézve

A politológus szerző szerint két okból lehet az állami szerepvállalást felszámolni: érdekből és hitből.

OEP: marad vagy osztódik?

Király már azzal inkorrekt, hogy az állami kontra magántulajdon vita kontextusába helyezi az egészségügyet. Vannak példák jócskán, hogy a liberálisok oly területen, ahol tapasztalati tényekkel alátámasztott józan érvek szóltak ellene, ideológiai okból voksoltak a magántulajdonra, a nehezebben tetten érhető érdek-okokat pedig a korrupciós krónikákba jegyezték fel. Szerinte csak két ok miatt lehet az állami tulajdont igenelni: érdekből és hitből. Szerintem két ok miatt is lehet az állam szerepvállalását ott is felszámolni, ahol az hátránnyal jár vagy legalábbis nem jár előnnyel: érdekből és hitből. Hagyjuk tehát a kampányt, az érzelmes húrok pengetését, a könnyek szemek sarkába csalását stb. Inkább vitassuk meg közös dolgainkat. Legfeljebb nélkülözzük Király Zsoltot. Mert vitázni csak a bölcsek kövét nem magukénak tudókkal lehet. Azokkal, akik szerint a több (magán)biztosító versus egy (állami) biztosító kérdésében az érvek súlyának kell döntenie.

Bár Király elismeri, hogy „Vannak olyan speciális helyzetek és területek, ahol az államnak át kell vállalnia bizonyos feladatokat, mert a magánszféra nem tudja vagy nem akarja teljesíteni azokat, vagy az állam alkalmasabb az adott szerepre", de ezt csak a "politikai korrekt"-ség jegyében illeszti szövegébe, az egészségbiztosításra indokolást nem érdemlően tartja érvénytelennek. Nemrég még a kórházak terén is erre tett pártja, ahol az idol Bauer Tamás az elhíresült kórház népszavazás előtt az egészségügyi intézmények zömének Európában megszokott állami és önkormányzati tulajdonát és nem üzleti vállalkozásként való működését azzal magyarázta, hogy „számos nyugati országban az egészségügy egyfajta szocialista sziget", amin – sugallta – ideje lenne túllépni (ÉS, 2004. december 3.). Azonban az USA, ahol szocialisztikus gondolatkör kormányzati cselekvést sosem befolyásolt és fejlett országok legmagánabb egészségügyéről ismerszik, a kórházak összbevételének csupán 9,2%-át bírják a for-profitok, míg az ágyszámnak 12,7%-át, a kórházaknak 15,4%-át (ugyanez a non-profitok esetén 70,2%, 58,1%, 66,8% – az adatok 2003. éviek). Az egyenlő hozzáférést az európaiaknál kevésbé magáénak valló, a csak pragmatikus meggondolások által formált egészségügyi ellátórendszerben a for-profit szereplők helye nem csupán periférikus, hanem szegmentált is, s magántulajdonú általános kórház nincs is! (Lásd Németh György: Az Egyesült Államok kórházairól. Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2005. március)

Király szerint a magánbiztosító lényegesen (költség)hatékonyabb ellátásszervezést végez majd, mint az OEP, amit készséggel elhiszek, mivel az OEP ma nem foglalkozik ilyesmivel, de azt kétlem, hogy tudja, mi az ellátásszervezés, mert nem az, amiről erre hivatkozva beszél. A (magán)biztosítót nem az érdekli, hogy rosszul vagy sem működik az intézmény, hanem az, hogy ügyfele megfelelő minőségben megkapja azt, amit meg kell kapnia, az elszámolt, de nem teljesített szolgáltatásokat pedig ellenőrző rendszerének kell észrevennie. Készséggel elhiszem, hogy a források jelentős aránya értelmetlen vagy korrupt módon költődik el, de ez nem jelenti azt, értelmesen és nem korrupt módon ugyanazon beteg gyógyításra nem lenne okkal költhető, s az ellátásszervezés éppen ezt célozza. Nagyon látványos a költségek egyharmadának elfolyásáról értekezni – megrendülés nélkül meghallhatatlan szám –, majd azt mondani, hogy ezzel nő a biztosítottra fordítható összeg. Színegészségesre miért költenénk? Tehát nem a köz és magán között van különbség, hanem ellenőrző rendszerek léte vagy nemléte, s lét esetén hatékonysága a döntő.
Király valahogy idekeveri az egyáltalán nem ide tartozó információs asszimetria kérdését, amit melegében le-legdemagógabb-oz, majd jön a népet kiskorúnak, a választás felelősségétől megfosztottnak tudni szerető csúf antiliberálissal való ijesztgetés, azután pedig előadja, hogy ma a beteg helyett az intézmény dönti el, mire van szüksége (higgyék csak a választók: magánbiztosítónál diktál a beteg, írja a doktor …), s még azt is, hogy hány napig feküdjön kórházban, ezzel elárulva, hogy mit sem tud arról, hogy az OEP nem napi ápolási díjat fizet a betegek után a kórházaknak, ami a kórházakat valóban a minél hosszabb bennfekvésben tenné érdekeltté (hanem ez ellen ható HBCs-rendszer van érvényben). Végül kijelenti, hogy a biztosított (magán)biztosító választása csak javíthat a helyzeten, mert az nem más, mint egy újabb kontroll, mert pártokra is hiányos információk alapján szavazunk, de legalább jogunk van legközelebb másikra szavazni. A szerző még az utolsó mondatban is menthetné a helyzetet azzal, hogy új biztosítónk segít majd minket az információs asszimetriánkat csökkenteni – de nem teszi.

Ezek után már valóban az egy- vagy több-biztosító egyik legfontosabb szakmai kérdéséhez jutunk – a fejkvótához. A fejkvóta van hivatva megakadályozni, hogy a magánbiztosítók profitszerző stratégiájának ne lehessen része a lefölözés, a relatíve alacsonyabb kockázatú páciensek elszívása. A megoldás nem triviális, mondja Király – egyetértek vele –, majd néhány sorral lejjebb épp az ellenkezőjére jut: „Egyszerű matematika meghatározni olyan szabályt, amely igazságos elosztást eredményez". A szakma mai véleménye az, hogy a fejkvóta sosem lehet tökéletes, s a biztosítók előbb-utóbb megtalálják gyengéit, megindítják a lefölözést.

Király azzal is előáll, hogy Hollandiában központi járulékbeszedés van, de ennél jobb  Szlovákia példája, mert ott maguk szedik be, sokkal hatékonyabban, mint az állam, amihez még azt is hozzáteszi, hogy a biztosító büntetést fizet, ha az előírt járuléknál kevesebbet szed be. Először is: mivel az előírtnál többet beszedni nem lehet, ezért a büntetés csak akkor elkerülhető, ha az előírtnak éppen a 100%-át szedik be, minden más esetben tehát jön a büntetés. Csak éppen nem így van. A szlovák szabályozás az előírt járulékok 95%-ának 90%-át, vagyis a járuléktömeg 85,5%-át rendeli a fejkvóta- újraelosztás alapjául, az e feletti részt nem. Ez a járulékbehajtási komoly ösztönzését jelenti. De szó nincs büntetésről – csak jutalomról. Arról sem tanácsos azonban megfeledkezni, hogy Hollandiában a járulékbeszedés kiváló, míg Szlovákiában az is meglehetősen alacsony hatékonyságú volt. (Lásd erről Németh György: Szlovákia – reformok közben vagy élén? I-II. rész. Egészségügyi Gazdasági Szemle, 2005. szeptember, november) S Király azon is elgondolkodhatna, hogy a magyar magánnyugdíjpénztárak vajon miért kérték, amit azóta meg is kaptak, hogy ne ők szedjék a tagdíj-járulékot, hanem az központilag történjék.

Jobb lett volna arról cikket írni, hogy mi szól az egy/több-biztosító ellen/mellett. Ha több biztosítónk lenne, aligha érvelnék egyesítésük mellett, nem látva erős érveket. De egy biztosítónk van, s nem látom azon erős érveket, mely több-biztosítóssá alakításuk egyértelmű előnye mellett szólna. Viszont látom veszélyeit. Ez azonban másik cikk tárgya lesz.