Gyenge hármas a magyar onkológiának | Weborvos

Az onkológiai ellátás problémája nem írható le egyszerű finanszírozási ügyként, a válság jóval mélyebb és bonyolultabb.

Otthoni mellvizsgálat

A rákbetegek ellátásának problémáival Magyarország nem áll egyedül. Nem véletlen, hogy az Európai Unióban ismét napirendre került – 1984 óta másodszor – az onkológiai kutatás, finanszírozás, ellátás teljes revíziója, amely 12 munkacsoportban zajlik. Az unióban homogén ellátást akarnak, vagyis azt, hogy akkreditált intézményekben kontinens-szerte minden beteg egyforma, magas színvonalú ellátásban részesüljön.

Nálunk jelenleg egy országos, hét regionális intézetben, illetve minden megyei kórházban zajlik a rákbetegek gyógyítása, ami az Országos Onkológiai Intézet (OOI) főigazgatója, Kásler Miklós szerint megfelelő struktúrának látszik. Ám hozzátette: a diagnosztizálásban megszűnik a patológia „uralma", ma már más módszereket is bevetnek a pontos bajmegállapításhoz. Mindez azzal kapcsolatban hangzott el, hogy az Országgyűlés egészségügyi bizottsága mai ülésén az onkológiai ellátásról hallgatott meg beszámolót, s vitatta meg a hallottakat. A képviselők több mint egy órán keresztül sorolták kérdéseiket, amelyek csak részben kapcsolódtak a problémákat nem éppen élére állító, a téma fontosságát tekintve meglehetősen rövid szakminisztériumi anyaghoz. Az orvos képviselők körében lényegesen nagyobb „megrázkódtatást" okozott a klinikai onkológia országos szakfelügyelő főorvosa, Dank Magdolna közel két esztendőt összefoglaló jelentése.

Ebből kiderül, hogy a hazai onkológiai ellátás problémája nem írható le egyszerű finanszírozási ügyként, a válság jóval mélyebb és bonyolultabb. Így például míg az angolszász modellben a rákbeteg kezeléséhez szükséges eljárások megválasztását a klinikai onkológus tartja kézben, addig nálunk az ellátást megkezdő orvos – gyakran sebész, nő- vagy tüdőgyógyász esetleg urológus. Komplex kezelésre az országban alig 6-7 helyen van lehetőség. A kisebb onkológiákról csupán egy-egy vizsgálatra jelennek itt meg a betegek, akik gyorsan felmérik a beküldő és a fogadó intézmény közötti különbséget – és ily módon saját kiszolgáltatottságukat -, s igyekeznek átsorolni a komplex kezelést nyújtó helyre. Ám minél több beteget látnak el a nagyforgalmú központok, annál rosszabb szakmai helyzetbe kerülnek. A folyamat önmaga ellentétébe fordul: a megkötött gyógyszerkeret, a bonyolult eszközbeszerzési rendszer, a rögzített személyi és szerkezeti struktúra mellett nem képesek minden egyes betegnél alkalmazni a rászorulók által jogosan elvárt kezeléseket, protokollokat.

Magyarországon egyébként a vidéki onkológiai ellátórendszer csak a kilencvenes években kezdett kialakulni, ennek ellenére a megyei onkológiai központok rendszere a mai napig nem épült ki, s nem létezik a mindezek alapját képező országos onkológiai gondozási rendszer. Mint a Dank-féle jelentésből kiderül, sok megyében még a minimális szintű onkológiai gondozás sem működik. Igaz, szakember sincs sok: az Országos Onkológiai Intézetben dolgozik az aktív magyar onkológusok 40 százaléka.

Meghökkenést váltott ki a bizottság tagjaiból a szűrések alacsony hatékonyságát dokumentáló számsor: 53 ezer tüdőszűrésből például 16 daganatos beteget „emeltek ki", míg az egyik megyében 5240 emlőszűrésnél összesen 53 daganatot fedeztek fel. A jelentés szerint az a gond, hogy hiányzik a célzott szűrések rendszere.

A közel másfél órán keresztül sorjáztak a képviselői felvetések, észrevételek. Többen kérdeztek rá a rákregiszterre vagy kifogásolták annak pontatlanságát. Szóba került a patológia helyzete, ezzel kapcsolatban a minták patológiai centrumokba történő szállításának és finanszírozásának megoldatlansága. Mennyi idő telik el a daganat felfedezése és a kezelés megkezdése között? Milyen az országos intézet és a centrumok kapcsolata, miért csökkent a szűrésen résztvevők száma? Miként menedzselik az onkológiai betegeket? Milyen a szakemberképzés helyzete? Milyen az onkológiai teamek működése? Miként lehetne felkészíteni a háziorvosokat, illetve a járóbeteg szakorvosokat – köztük a fogorvosokat -, hogy felismerjék a rosszindulatú elváltozásokat? Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a felsoroltak visszajelzést kapjanak arról, továbbutalt betegeik valóban megjelentek a kijelölt szakrendelésen?

Bár minden kérdésre nem született válasz – így például senki sem cáfolta a Dank-féle jelentés azon állítását, hogy a beteg kezeléséről döntő onkológiai teamek munkája hagy kívánni valót, ám ebben a szakemberhiány is szerepet játszik. A rákregiszterrel kapcsolatban Kásler Miklós elmondta: 1999 óta gyűjtik az adatokat. De míg máshol 4-5 év jut egy hasonló program „beüzemelésére", addig nálunk alig egy év állt rendelkezésre. Az OOI főigazgatója szerint a regiszter adatai pontosak. Ezzel kapcsolatban arra is felhívta a figyelmet, hogy bár már 1994-95-ben döntés született az egységes uniós statisztikai rendszer kidolgozására – erről azóta sem hallani egy hangot sem.

Ami a várakozási idő hosszát illeti, ez intézményenként eltérő. Az Országos Onkológiai Intézetben azonnal megkezdik a kemoterápiát, s a műtét utáni szükséges várakozási idő leteltével – 4-6 hét – a sugárkezelést. Kásler Miklós ugyanakkor elismerte, hogy néhány intézménynél soká kerülnek sorra a betegek. A hosszú várakozás főként a sugárdiagnosztikára érvényes – egészítette ki a fentieket Székely Tamás. Az OEP főigazgató helyettese szerint e szűk kapacitások bővítésére vállalkozik a biztosító, csak készüljenek el. Hozzátette: a hosszú várakozási idő esetenként a betegút-menedzselés hibáinak számlájára írható.

Évente 58-59 ezer új daganatos beteget regisztrálnak, s több százezer kezelése zajlik. A diagnózisban a PET-CT helyett az OOI főigazgatója szerint az MRI spektroszkópiáé a jövő, tumormarkert pedig centrumokban kell végezni. Bár az országos intézet és a centrumok kapcsolata kimaradt a válaszok közül az azért kiderült, hogy az egyetemek és az OOI szorosabb együttműködése most formálódik. Ami pedig a képzést illeti: a budapesti Semmelweis Egyetemen anyagi okok miatt 2004-ben megszűnt az onkológiai tanszék, a képzés központja jelenleg az OOI. A főigazgató az uniós és a magyar helyzetet egyébként onkológiai szempontból egyaránt gyenge hármasra értékelte.

A célirányos terápiához nélkülözhetetlen diagnózishoz patológiai centrumok kellenek, mondta dr. Schaff Zsuzsa, a II. sz. Patológiai Intézet vezetője, aki szerint a minták e regionális központokba szállítása szimplán logisztikai kérdés, a finanszírozás megoldását viszont ellenérdekeltség akadályozza. A szűrésekkel kapcsolatban a felvilágosítás, a lakosság nevelésének fontosságát hangsúlyozta. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy a fiatal patológusokat – akiknek száma igen csekély – egy hétre sem merik Angliába vagy Németországba küldeni, mert azonnal jobbnál jobb ajánlatokat kapnak, s kint maradnak.