Három csapást javasol Rácz Jenő

Szolgáltatási csomag meghatározása, magánforrások arányának növelése, szenvedélyadó – avagy honnan lehetne még pénzt szerezni?

Csendes, a bajokat már sokadszorra és immár szinte apatikus nyugalommal soroló előadások színtere volt a Gyógyuló egészségügy? – Az egészségpolitika új irányai című, a Napi Gazdaság által szervezett mai konferencia. A választások előtti, eseménytelenségtől fuldokló napokban azért szelíden borzolta a kedélyeket a patikaliberalizáció ellentétes megítélése, akárcsak a vesetranszplantáció kontra dialízis körüli vitákat felélesztő számvevőszéki jelentés és a dialízisszolgáltatók álláspontja közötti különbség.

Az egészségpolitikai „szekció" előadásait Mikola István, az egészségügyi bizottság elnöke indította, leszögezve, hogy az egészségügy válsága immár nemzetgazdasági válsággá érett, így azt állami szinten kell kezelni. Fenntarthatatlannak ítélte a teljesítményfinanszírozás jelenlegi rendszerét, helyette bázisfinanszírozásra kell visszatérni. Egy mondattal utalt az előkészületben álló közigazgatási reformra is: úgy vélte, az egészségügyben nagyobb szerepet kell biztosítani az államnak mint fenntartónak. Pozitívumként említette, hogy egészséghatás-vizsgálatok várhatóak a kormány megrendelésére: ezek mutatják meg, milyen egészségnyereséggel járnak a társadalom számára a tervezett lépések.

A Titanic példáját hozva Rácz Jenő arról beszélt, hogy külső segítség nélkül az egészségügy „hajója" el fog süllyedni. A Magyar Kórházszövetség elnöke szerint csak a visegrádi országok (hazánkkal együtt négy állam) átlagának eléréshez is 235 milliárd forintra lenne szüksége a magyar egészségügynek.  „Tudjuk, milyen mély a gödör" – fogalmazott Rácz Jenő utalva arra, hogy ismert az adósságállomány mértéke. A lejárt állomány év végére megduplázódik, így elérheti akár a százmilliárd forintot, amit vélhetően már nem tudnak tovább finanszírozni a beszállítók és a nekik hitelt nyújtó bankok.

Markáns és radikális beavatkozást javasolt, amit „három csapás" elnevezéssel foglalt össze: először szükség van a sokktalanításra, majd az egészségipar fejlesztése és az új ellátórendszer kialakítása (integráció, erőforrás-koncentráció, betegút menedzselése, stb.) következhet. Rácz Jenő fontosnak tartja, hogy az egészségügyi ellátás GDP-ből való részesedését egy százalékkal növeljék, illetve azt, hogy az ellátás finanszírozásában a beteget kövesse a pénz.

Véleményével összhangban szintén a szükségletalapú finanszírozás mellett érvelt Csiba Gábor. A Stratégiai Szövetség a Magyar Kórházakért Egyesület elnöke szerint 40 milliárd forintot halaszthatatlanul vissza kell tenni a rendszerbe: ez már egyhavi forrás, amit képtelenség kigazdálkodniuk az egészségügyi intézményeknek.
Egyetértettek abban is, hogy a kialakult adósság egyik fő oka a több mint kétszázmilliárd forintos forráskivonás.

Természetesen a konszolidáció nem történhet „csak úgy", ismételte meg korábbi álláspontját. Akár vezetési problémákról vagy más gondokról árulkodhat ugyanis az, hogy a kórházadósság nyolcvan százalékát lényegében 30 intézmény halmozta fel a 170-ből.

Kérdés az is, honnan lehetne pénzt „szerezni". A stratégiai szövetség tizennyolc pontos javaslata erre vonatkozóan tartalmaz elképzeléséket, például adók formájában: így lehetne hamburger-, szenvedély-, valamint extrémadó is, ami akár 60 milliárdot is hozhatna a „konyhára". Tehát, ha valaki egészségtelenül étkezik, szándékosan rombolja vagy veszélyezteti az egészségét, az fizessen.

Nemcsak az alapcsomagot kellene meghatározni – fogalmazott az egyik tanácsadó cég menedzsere, Nestor Andrea Rácz Jenő javaslatára rímelve –, hanem növelni kellene a finanszírozási arányaiban 30-70 százalékos rendszerben a magánforrások részarányát is.