Heurisztikus élmények az orvoslásban

Az orvos és beteg között naponta jelentkező kommunikációs problémákra vannak tanulható, jó megoldások.

Saját képzéséből mérhetetlenül hiányzott az orvosi kommunikáció, állítja dr. Pilling János, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének oktatója, aki azt tapasztalja, hogy hasonlóképpen vannak a jelenleg praktizáló orvosok is. Egyfajta heurisztikus élmény számukra, hogy azokkal a problémákkal, amelyekkel nap mint nap küzdenek, lehet valamit kezdeni, ezekre vannak megoldások.

A visszajelzések szerint a legnagyobb sikere három területnek van: az agresszió kezelésének, a rossz hírek közlésének és az úgynevezett szomatizáló páciensekkel való kommunikációnak. A szomatizáció esetében a betegek olyan panaszokkal fordulnak orvoshoz, amelyeknek hátterében a kivizsgálások során nem találnak elváltozást. Az ilyen panaszokkal érkező betegek száma igen nagy: a háziorvosi gyakorlatban minden harmadik orvos-beteg találkozás hátterében szomatizációs zavar áll. A háziorvosok tovább küldik szakorvosi rendelésekre a betegeket, ha nem tudnak velük mihez kezdeni, így a szakorvosi rendeléseken tovább nő az ilyen betegek aránya: egyes szakorvosi rendeléseken már minden második találkozás szomatizáló pácienssel kapcsolatos.

– Engem megdöbbentettek ezek az adatok, eleinte túlzónak véltem, ám a külföldi eredményeket ma már hazai vizsgálat is alátámasztja, számos klinikus kollégám pedig a saját tapasztalatai alapján igazolja ugyanezeket az adatokat. Annak ellenére, hogy ez az orvoslás leggyakoribb problémája, sajnos az orvosképzésben korábban semmit nem tanultunk arról, mit kezdjünk ezekkel a betegekkel – állítja Pilling János.

 
A legtöbb orvos ilyenkor annyit mond: magának nincs semmi baja. A betegek ettől viszont nagyon idegesek lesznek, mert ők valóságosan érzik a testi tüneteket, és nagyon frusztráló számukra az orvos hozzáállása. Mások azt szokták mondani: magának lelki baja van, menjen pszichiáterhez. A páciens viszont kifakad: nem vagyok én bolond, nekem a szívem fáj, nem pszichológusra, hanem kardiológusra van szükségem! Kialakul egy csata a páciens és az orvos között: az orvos igyekszik továbbküldeni a beteget, a betegek pedig egyre frusztráltabban járnak orvostól orvosig, mert úgy érzik, hogy velük valami nagy baj van, de egyetlen orvos sem tud rájönni ennek az okára, érzékelteti a reménytelenné váló helyzetet.

Éppen ezért a képzéseken az egyik, heurisztikus élményt kiváltó témakör az orvosok számára a szomatizáló páciensekkel való kommunikáció: hogyan lehet elérni, hogy a páciensek belássák panaszaik pszichoszociális eredetét, szembenézzenek azokkal a problémáikkal, amelyek a panaszok hátterében állnak, és az orvossal együtt megoldásokat keressenek ezekre.

A képzéseken egy másik hatalmas ráismerés a szuggesztív kommunikáció, vagyis az, miként lehet a tudatlanul is jól használt módszereket célzatosan alkalmazni. A kommunikációs módszerek nyilván nem az íróasztal mellett születnek, hanem az életben, szögezi le Pilling János, hozzátéve: vannak jó módszerek, amelyeket egyes orvosok alkalmaznak, ezeket igyekeznek elterjeszteni a mindennapi gyakorlatban. Például van egy infúzió ellen kapálózó, síró gyermek: az egyik lehetőség, hogy lenyomjuk az ágyra és belenyomjuk az injekciót. Sajnos a mindennapi gyakorlatban nem egyszer ez történik. De ha használjuk a szuggesztív kommunikáció egyik módszerét, akkor megkérdezhetjük például: mi volna neked jobb, ha ebéd előtt kapnád meg az infúziót vagy ebéd után? Az infúzió alatt pihennél egy kicsit az ágyadban, vagy inkább azzal a gurulós állvánnyal szeretnél járkálni? Mit szeretnél, a bal karodba vagy a jobb karodba kössük az infúziót? A választási lehetőségekkel bevonjuk a gyermeket, már nem egy passzív lény, hanem együttműködő partner, akit felruházunk a döntés lehetőségével. Innen kezdve sokkal könnyebb beadni az infúziót.

Mivel az emberek nagyon különbözőek, ezért természetesen nem működik minden technika mindenkinél, de minél több módszer van a kezünkben, annál nagyobb eséllyel sikerül megoldanunk a problémákat Pilling János szerint.