Kiüresedő szolgáltatások, kiválogatott betegek: vissza a jövőbe

Nagy politikai kockázatot vállalnak mindazok, akik támogatják az elfogadott több-biztosításos modellt. Sinkó Eszter írása.

Az alábbi rövid írás a koalíciós partnerek által 2007. július elsején elfogadott, a biztosítói oldal átszervezéséről szóló megállapodást hívatott néhány szűkre szabott szempont alapján elemezni. A Semmelweis Egyetem Menedzserképző Központja munkatársának cikke. 

A javaslatot egyrészt a tekintetben vizsgálom, hogy az újonnan felállított modellben milyen új szereplők jelennek meg, és ezek működését a rendszerben milyen érdekeltségek motiválják; másrészt a tekintetben vizsgálódom, vajon a felvázolt modell a leírt érdekeltségek és működés mentén hogyan szolgálja a jellemző egészségpolitikai célok teljesülését. Néhány gondolatot szentelek az írás végén a szabaddemokrata vegyes modell valamint a kompromisszumos modell összehasonlítására, annak érdekében, hogy megállapíthassuk, a szakmai tartalom szempontjából a megállapodás kinek a korábbi javaslatához, megfogalmazott elveihez közelít jobban.

I. A kompromisszumos modell leírása
A koalíciós tárgyaláson elfogadott modellről a következőket lehet tudni:
1. A kötelező társadalombiztosítás keretei között értelmezett átalakulásról van szó. A járulékok mértékének és az egészségbiztosítási szolgáltatások körének megállapítási joga a Parlamentnél marad.
2. Kezdetben 5-8, úgynevezett kötelező egészségbiztosítási pénztár alakul arra a feladatra, hogy az OEP helyett közvetlen irányítási jogot gyakoroljon az összességében mintegy 1100 milliárdot kitevő alap felett. (Az 1600 milliárdos Egészségbiztosítási Alapból hozzávetőleg 1100 milliárd az egészségügyre fordított kiadások összege.)
3. A kötelező egészségbiztosítási pénztárak gazdasági társaság formájában működnek.
4. Az ellátásra jogosult állampolgárok bő féléven keresztül válogathatnak a tagtoborzásban résztvevő pénztárak között. A pénztárat nem választó polgárok az egyes térségekbe sorsolt pénztárakhoz kerülnek. A kompromisszumos modell 2009-ben indul „élesben".
5. Az OEP 2008-ban megszűnik. A járulékok begyűjtése változatlanul központi kézben marad. Az OEP helyére lépő pénztárak az Egészségbiztosítási Alapból létszámarányosan, korrigált fejkvóta alapján kapják meg az adott térség(ek)re értelmezett alapokat, amelyek felett gyakorolhatják az irányítási jogot.
6. A pénztárakhoz a magánbiztosítók, egyéb magánbefektetők kisebbségi tulajdonosként (max. 49%-ban) szállhatnak be. A befektetésre lehetőséget kapó társaságok nemzetközi pályázat útján kerülnek kiválasztásra.
7. Egyelőre nem tisztázott, kapnak-e koncessziós jogot a belépő magántulajdonosok, illetve ha kapnak, a koncesszió pontosan mire terjed ki. A koalíciós megállapodás mindenesetre nem szól a koncesszióról, de sok politikus még ebben az értelemben nyilatkozik.
8. A kompromisszumos modell két lényeges pontban különbözik a miniszterelnök korábban közzétett javaslatától: egyrészt a koalíciós megállapodásban nem lelhető fel a régió fogalma, helyette a „területi egység" homályos megfogalmazás szerepel. Másrészt a megvalósítás üteme a pénztárak tagtoborzását illetően a korábbi javaslathoz képest megfordul, így az a gondolat, miszerint minden ellátásra jogosult állampolgár automatikusan az egyes régiókban található biztosítási pénztárhoz tartozik, ám az elindulást követő napon már átléphet bármelyik más térségben működő pénztárhoz, a véglegesnek tekintett modellben fordított logikai sorrendben valósul meg. A szabaddemokraták javaslata alapján előbb lesz versengés, utána térségekhez csatlakozás.

II. Egészségpolitikai célok és a kompromisszumos modell
Az egyszerűség kedvéért a három legalapvetőbb egészségpolitikai szempontból vizsgáljuk a jövő biztosítói rendszerének elfogadott verzióját.

A. Felmerülő dilemmák a méltányosság, igazságosság nézőpontjából:
A.) A közpénzből finanszírozott alapvető biztosítási, szolgáltatási csomag az egészségügyben nincs pontosan meghatározva, ebből fakadóan minden olyan változtatás, amelyik valamelyik szereplőt abba a helyzetbe juttatja, hogy e csomag felett akár közvetett rendelkezési jogot gyakorolhasson, különös figyelmet érdemel. Amennyiben olyan szereplőt juttatunk e kényes pozícióba, amely profitorientáltsága következtében a csomag szűkítésében érdekelt, az a betegellátás szempontjából kedvezőtlen hatású elemként értékelhető. Jelen esetben az önálló pénztárak menedzsmentje arra lesz ösztönözve, hogy a rendszerben keletkező egészségügyi célú kiadásokat csökkentsék, mivel a pénztárak (magán)tulajdonosai – érthető módon üzleti befektetésként értelmezve jelenlétüket – erre késztetik őket.

Tekintettel arra, hogy e pénztárak működési kiadásai bevallottan meghaladják az OEP működési kiadásait - és ekkor még nem érintettük a befektetői hozamok kérdését -, a menedzsment kénytelen lesz az egészségügyi célú kiadásokon spórolni. E cél elérését sokféle eszközzel tudják biztosítani. Ebből az egyik jellemző és lehetséges eszköz a biztosításcsomag szűkítése, amely éppen a csomag nem eléggé kontúrozott meghatározásából fakadhat. Minden alkalmat megragadnak majd a pénztárak vezetői, hogy e szűkítést kérvényezzék, az ezzel kapcsolatos döntéseket mielőbb keresztül „verjék" a döntéshozókon, apró lépésekben, szisztematikusan megkurtítva a szolgáltatások körét, mélységét. E szűkítéshez az ismertetett konstrukció alapján a mindenkori kormány segítséget nyújt, mivel a pénztárak többségi állami tulajdona okán közvetlenül abban lesz érdekelt, hogy az alapok ne legyenek veszteségesek, illetve az államháztartásra háruló közterhek csökkenjenek.

Kérdés, milyen lépéseket kívánnak a döntéshozók annak érdekében tenni, hogy ez az ösztönző hatás ne érvényesülhessen ilyen primer módon. Erre a problémára nem jó az a válasz, hogy a szakértők és a politikusok előbb-utóbb meghatározzák a csomagot. Részint azért nem, mert minden erre irányuló kísérlet automatikusan a csomag szűkítésével lesz egyenértékű, részint azért sem jó a válasz, mert ennek a kivitelezése még bizonyos korlátok tudomásul vételével is bonyolult feladat, megfelelő mélységben véghez vinni pedig szinte reménytelen vállalkozás. Szlovákia esete intő példa erre, ahol elegáns tervek születtek a csomag meghatározására, azonban a kivitelezésre nem maradt energia, szakértői kapacitás.

B.) A költségek csökkentésének egy másik lehetséges és a szakirodalom által leírt esete az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés szűkítése. A betegek várhatóan az eddiginél hosszabb sorbanállás után vehetik igénybe az ellátást, ennek köszönhetően csökkenő költséget generálnak a szolgáltatások igénybevételekor. Azok a betegek, akik tehetősebbek, a megnövekedett sorokat – szerencsésebb esetben – a magánszolgáltatóknál vágják le, szerencsétlenebb esetben a sorok megkerülésére a közszolgáltatói szektorban paraszolvenciát adnak, amely ennek köszönhetően, ahelyett hogy elsorvadna, soha nem látott virágzásnak indul. A méltányosság, az equity ügye a modellválasztás következtében súlyos csapást szenved el.

C.) A megnövekedett sorbanállás mellett az átalakulás újabb gyümölcse, hogy a területi egyenlőtlenségek sem csökkennek majd. Ez utóbbival kapcsolatosan könnyen belátható, hogy a pénztárak számára a térségi különbségek csökkentésének egyedül vállalható útját egy-egy térség elérhető szolgáltatói kapacitásainak bővítése jelentené, amivel szemben a pénztáraknak, ha el akarják kerülni a kapacitásbővülésből származó kiadásnövekedést, más térségekben kellene kapacitáscsökkentést elérniük. Csakhogy Szlovákiában sem tudtak a biztosítók annyira erős pozícióba kerülni, hogy intézmények bezárását kezdeményezhessék, s ez idehaza sem alakulna másképpen; azaz a kötelező pénztárak csak akkor lennének képesek az egyenlőtlenséget csökkenteni, ha kapacitásokat bővítenének, szűkítés nélkül. Ez azonban kiadásnövekedést eredményezne. Nem járható út.

A megfontolások körét még egy további momentum bővítheti, ami újfent csökkenti annak esélyét, hogy a pénztárak némely térségben kapacitásredukcióban gondolkodjanak: minden ilyen típusú kezdeményezés kedvezőtlen színben tüntetné fel a magánbefektetőket, s ez a kibontakozódni látszó politikai légkörben jelentős mértékű bizalomvesztéssel, „bizalomveszteséggel" járna együtt, ami akár milliókban mérhető veszteséget okozhatna a többi üzletágban. Ez szintén vállalhatatlan. Éppen emiatt a pénztárak, hacsak nem tulajdonolhatnak egészségügyi intézményeket, nem fognak jelentős kapacitáskorrekciókat végrehajtani. Ennek következtében a területi egyenlőtlenségek sem tudnak korrigálódni. (Amennyiben tulajdonukba kerülhetnek egészségügyi intézmények, kiegészítő termékeik eladhatósága érdekében akár többletkapacitást is vállalnának.)

D.) Az állampolgárok közötti szelekció e modell esetében is beindul a pénztárak között, ahogyan az a korábban megismert SZDSZ-es modell esetében oly sokszor kárhoztatott volt. A szelekcióra ösztönzés ugyan valamivel lassabb ütemben, később indul be, mint a szabaddemokrata vegyes modellben, ettől függetlenül releváns kérdés, mi védi meg a beteget a kockázatszelekció következményeitől. Erre nem jó válasz az, hogy a korrigált fejkvóta kezeli ezt a problémát, mert mint az a szakirodalomból ismert, a korrigált fejkvóta alapú forráselosztás az inhomogenitásból fakadó kockázatok mindössze 30%-át képes lefedni. Ezért egyéb korrekciós mechanizmusokat szükséges működtetni. A szelekció elleni eredményes védelem nehezen megoldható és rendkívül költséges. (Pontosabban: láttunk eredményes kezelési módszert a hollandoknál, de a korrekcióért cserébe fizetett ár a magyar költségvetés számára megfizethetetlenül magas lenne.)

E.) Amennyiben a pénztárak menedzselési jogának meghatározó hányadát a magánbiztosítók kapják, ugyancsak fontos kérdéssé válhat, vajon etikai szempontból mennyire kezelhető az a helyzet, hogy az állampolgárok egészségügyi célú befizetései, az ezeken való spórolás a magánbiztosítók/magánbefektetők vagyonát gyarapítja. Ez azért nem felesleges és mondvacsinált kérdés, mert a biztosítók – legalábbis egyelőre – mindössze 60-80 milliárd forintnyi befektetést szánnak erre a területre, amit az állam némi zsarolással ugyan felvihet a duplájára, mondjuk 150 milliárd forintra, de a kezelt 1100 milliárdhoz képest ez mégiscsak elhanyagolható nagyságrend. Kiváltképpen jogos a dilemma, ha arra gondolnunk, hogy csak a vizitdíjból, napidíjból idén várhatóan durván 25 milliárd forintnyi bevételre lehet számítani. Erre a felvetésre nem jó válasz az, hogy szigorú szerződéskötésekkel képesek lesznek ezt a problémát kezelni. Nem fogják tudni kezelni. Nehéz ugyanis mindent aprólékosan körbebástyázni szerződésekkel, oly kényes, nehezen azonosítható folyamatokról van szó.

F.) A javaslat szabad szerződéskötési jogot kíván adni a pénztáraknak valamennyi szolgáltatás terén. Túl azon a megfontoláson, mennyire életszerű a javaslat jelen körülményeink közepette, Európában is példa nélkül álló eset lenne, ha ez bekövetkezne. Nem létezik ilyen gyakorlat, kivéve a szakorvosi konzulensi szolgáltatások szintjét, de sem a háziorvosi, sem a kórházi ellátások szintjén nem tekinthető relevánsnak az ötlet. Még Hollandiában is, amely pedig feltétel nélkül mintaországként nyilvántartott a szabaddemokraták körében, a kórházi szolgáltatások mintegy 8-10%-ában adott a szabad szerződéskötés lehetősége a biztosítók részére. Az USA-ban a biztosítóknak rendelkezésére áll ez az eszköz, a szabad árképzéssel egyetemben, ám az eredmény erősen kifogásolt: az állampolgárok azonos megbetegedések esetében nem kapnak azonos ellátást. Ez a hatás nálunk is bekövetkezne, anélkül, hogy hivatalosan megbontanánk az egységes szolgáltatási csomagot.

B. Felmerülő dilemmák a hatékonyság nézőpontjából
A.) Hol érzékelhető ebben a modellben a hatékonyságjavulás? Hallgatólagosan azzal a feltételezéssel él a modell, hasonlatosan a szabaddemokrata modellhez, hogy a magánbiztosítók eredményesebben fogják szervezni az ellátást, s ez az egész rendszer szempontjából hatékonyabb működéshez fog vezetni. Van-e erre vonatkozóan bárminemű evidencia? Tekintettel arra, hogy a világban egyelőre nem létező modellt vezetnénk be, így erre nemleges a válasz. Arról azonban van evidencia, hogy ahol versengő több-biztosítós modell működik, s ez a modell ahhoz áll legközelebb, nos, esetükben nem mutatható ki hatékonyságjavulás.

B.) Fontos felhívni még egy tényezőre a figyelmet: más az egész rendszer hatékonyságának a javulása és más az alapok működtetésével kapcsolatos üzem- gazdaságossági javulás. Ne tévesszen meg egyetlen politikust sem, hogy a modell bevezetésével az alapok várhatóan gyakrabban zárnak pozitív szaldóval, mivel ez a helyzet akként is előállhat, hogy a szolgáltatói TVK-t, azaz az elszámolható teljesítményvolument egyszerűen lecsökkentik a döntést hozók, ahogyan most is tették. Ez azonban köszönő viszonyban sincs az ellátás akár allokációs, akár technikai szintű hatékonyságának a javulásával. Valódi, érdemi változás akkor következhetne be, ha több beteget és/vagy eredményesebben gyógyítanának meg az új modellben, mint jelenleg. Ehelyett azonban hosszabb várólistákkal, kiüresedő szolgáltatásokkal kell szembenéznünk, amelyek az eredményesség csökkentéséhez vezethetnek.

C.) A magánbiztosítók nem lesznek abban érdekeltek, hogy jobban szervezzék meg az ellátást, hogy ellátási protokollokkal bíbelődjenek, hogy betegutakat kövessenek, és háziorvosokat képezzenek, mert az nehézkes, sokrétű feladat és csak hosszabb távon megtérülő tevékenység. Ráadásul területi szétszabdaltságuk okán rendkívül költséges feladat lenne az ellátásszervezés. Alapvető érdekeltségük más irányba viszi el tevékenységük fő erejét: kiegészítő biztosítási termékek fejlesztésére, a többi üzletág termékeinek értékesítésére fordítanak elsősorban energiát, az egészségbiztosítási alapok tekintetében pedig egyszerűen költségmegtakarításra játszanak, a már ismertetett technikákkal felvértezve (szolgáltatás kiüresítés, sorbanállás növelés, kockázat szerinti szelekció).

D.) A magánbiztosítóknak nincs tapasztalatuk a kötelező egészségbiztosítási szolgáltatások nyújtásában, finanszírozásában nem csak nálunk, de Európában sem. A holland modell tavaly indult el, és Szlovákiában is csak 2006 óta vannak jelen a profitorientált magánbiztosítók ezen a piacon. (Előtte non-profit szervezetként ügyködtek a biztosítók, részben magánbefektetőkkel a háttérben, de ezek nem voltak valódi biztosítók.) Tapasztalatlanságukat a magánbiztosítók/magánbefektetők maguk is elismerik. Kérdés, szabad-e kísérletezni velük, nem nagyobb-e a felmerülő kockázat az esetleges haszonnal szemben?

3. Felmerülő dilemmák a megvalósíthatóság nézőpontjából
A.) A javasolt modell nemzetközileg ismeretlen, s ez önmagában is sok jogi, szervezési, gazdasági, valamint etikai problémát jelez a megvalósítás során. Ismételten megkérdőjelezendő, szabad-e a modellt előzetes hatásvizsgálatok, hatástanulmányok nélkül ilyen gyorsan bevezetni, amelyet sehol, senki nem tesztelt előzetesen.

B.) Miért szállnának be a magánbiztosító társaságok egy ilyen modellbe? Milyen érdekeltség vezeti őket a beszállásra? Első megfontolásra ugyanis nem tűnhet kecsegtetőnek számukra, hogy kisebbségi tulajdonosként, bizonytalan jövővel számolva milliárdokat fektessenek be az ágazatba. A második megfontolásra azonban kitűnhet, hogy abban az esetben érdemes beszállniuk, ha
- garanciát kapnak arra vonatkozóan, hogy nem lesznek veszteségesek a pénztárak, ezt a garanciát elsősorban a politikától várják,
- a pénztárak tagjainak az adatait megkapják, és azokat más biztosítási üzletágaik számára is tudják használni, azaz ügyfeleiket potenciális vevőkként tudják értelmezni,
- lehetőségük nyílik kiegészítő egészségbiztosítást kötni a pénztártagokkal.

C.) A nyitott kérdések sorában különös fontossággal bírnak a következőek: Mennyi időre, mekkora invesztícióval lehet beszállni a pénztárba, mik a be-, és a kilépés feltételei? Mi lesz azokkal a térségekkel, ahova nem akar magántőke belépni? Amennyiben megalakulnak a pénztárak, mi lesz a pénztárak veszteségével? Ki áll jót a veszteségekért? Mi lesz a pénztárak nyereségével? Vélhetően az a szabály lép életbe, hogy a pénztárak tulajdonosai mind a veszteségek, mind a megtakarítások tekintetében osztoznak az eredményen. Azaz közösen sírnak és nevetnek.

D.) A megvalósíthatóság szempontjából külön ki kell emelni a törvénykezés megszabott ütemét. Ilyen típusú megoldásra törvényeket alkotni rendkívüli nehézséget jelent, mivel maga a modell sem kiforrott még. Az alaptörvények parlamenti benyújtására meghatározott határidő, szeptember közepe megoldhatatlannak tűnő feladvány a jelen állás szerint.

E.) Nemcsak a törvények előkészítésére rövid a rendelkezésre álló idő, de a biztosítók és tulajdonosaik számára is komoly kihívást jelent, hogy jóformán két hónap alatt kellene eldönteniük, beszállnak, vagy sem. Ez alatt kellene átlátniuk az alapvető folyamatokat az egészségügyben, ez alatt kellene stratégiát alkotniuk, valamint üzleti tervet készíteniük. És elkezdeni képezni magukat erre a piacra.

III. További megfontolások
A. A kötelező és a kiegészítő szolgáltatáscsomag együttes, egy biztosító általi nyújtása ugyanannak az állampolgárnak nagy veszélyt rejt magába, nem véletlen, hogy például a hollandok 2006-ig ezt megakadályozták. (Hollandiában az a biztosító, amelyik a kötelező szolgáltatásokat nyújtotta egy biztosítottnak, kiegészítő termékeket számára már nem nyújthatott, csak más biztosítottaknak. Ehhez persze országos hatáskörű biztosítók szükségeltek.)

B. A miniszterelnök korábbi javaslatában a kivitelezés szempontjából szellemes ötletet jelenített meg a régiókhoz rendelt pénztárak közötti lakosság szétosztása, mert
a./ nem okozott volna többletköltséget a pénztárak számára a tagtoborzás,
b./ nem indította volna be már az első pillanttól kezdve a kockázat szerinti szelekciót,
c./ hosszabb távon sem lett volna valószínű, hogy erős verseny bontakozódott volna ki más régiók lakosságáért, mert minden pénztár menedzsmentjének meglett volna a maga 1-1,5 millió lakosa, s az azokkal való foglalkozás elég kihívást jelentett volna a gyakorlatlan menedzsereknek. Nyilván a verseny hiánya verte ki a biztosítékot a szabaddemokratáknál.

C. A most elfogadott javaslat komoly bizonytalanságot és kockázatot rejt magában a biztosítók szempontjából is, mivel nem tudják, milyen térséggel kell szembenézniük, amikor piacra lépnek. A jelentkezési időszak alatt begyűjtött ügyfelek térségi eloszlása és a véglegesen rájuk osztott területek közötti eltérés nem segít a bizonytalanság eloszlatásában. Elképzelhető, hogy ennek ellensúlyozására a biztosítók a piacra lépésük előtt előzetes háttéralkukat kötnek egymással illetve várhatóan minden eszközt bevetnek, hogy még a térségi elv életbe lépése előtt, minél többen csatlakozzanak hozzájuk.

IV. A javaslat minősítése a két párt szemszögéből
A SZDSZ megfontolásai alapján a javaslat
- Kedvező, mert van benne verseny a pénztárak között
- Kedvező, mert formálisan kerül magántőke a rendszerbe, az más kérdés, hogy ez az egészségügyön sokat nem segít.
- Kedvező, mert ha a magánbiztosítók átvehetik a pénztárak irányítását, ettől azt remélik, hogy némi lendületet visznek a rendszerbe.
- Kedvező, amennyiben szabad lehet a szolgáltatókkal történő szerződéskötés, ez ugyanis versenyt eredményez a szolgáltatók között.
- Nem kedvező, mert a szabaddemokrata feltételezéssel szemben az ellátás minősége az (ár)verseny következtében nem javul.
- Nem kedvező, mert a területi egyenlőtlenségek nem csökkennek.

Az MSZP megfontolásai alapján a javaslat
- Nem kedvező, mert kockázat szerinti szelekcióra ösztönöz, aminek következtében a magas ellátási költséget okozó betegek komoly sérelmeket szenvednek el a rendszer működése során.
- Nem kedvező, mert a magánbiztosítók a menedzsment funkciók gyakorlása, a pénztárak irányítása közben olyan költségcsökkentő tevékenységet végeznek, amelyek a lakosság szempontjából kedvezőtlenek, pl. sorbanállás növelése, szolgáltatások hígítása.
- Nem kedvező, mert az esetlegesen jelentkező megtakarításokból a bevitt tőke arányában fognak osztozni a tulajdonosok, azaz mondjuk 60-80 milliárdért cserébe az 1100 milliárdon jelentkező megtakarításon fognak osztozni, ez pedig rendkívül kedvezőtlen az egészségügyi kiadások lakosságra fordított összegeinek nagysága szempontjából.
- Nem kedvező, mert a magánbiztosítók a mindenkori kormányokat abba az irányba nyomják, hogy szűkítsék a csomagot, a közvetlenül jelentkező költségcsökkentő hatáson túl ezzel is segítve abbeli erőfeszítéseiket, hogy kiegészítő egészségbiztosítási termékeiknek legyen piaca.
- Nem kedvező, mert a területi egyenlőtlenségek nem csökkennek.
- Nem kedvező, mert az ellátás nem lesz egységes és kiszámítható.
- Adva egy esélyt annak, hogy a térségben történő gondolkodás és cselekvés csírái még ilyen körülmények között is kialakulhatnak a pénztárakban, ez az MSZP megfontolásai alapján kedvező.

A korábbi szabaddemokrata vegyes modellhez képest:
- Ez hasonlóan rossz modell a tekintetben, hogy 
a./ a pénztárak működési költsége ugyanúgy megnő,
b./ ennek következtében az egészségügy szolgáltatásokra fordítható pénzek látványosan csökkennek,
c./ ellenben az ellátások minősége egyöntetűen nem javul, a beteg ellátása nem lesz kiszámítható,
d./ a területi ellátási egyenlőtlenségek nem korrigálódnak,
e./ a térségi alapok és a hozzájuk kapcsolódó pénztárak túl méretesek lesznek ahhoz, hogy az ellátásszervezés feladatát hatékonyan ellássák, ráadásul közvetlen érdekeltségük sem ebbe az irányba mutat, emiatt hatékonyságjavulásra nem számíthatunk az ellátó rendszer szintjén.

- Ez a modell rosszabb a tekintetben, hogy
a./ a magánbiztosítóknak kisebb lesz a felelősségük az ellátások megszervezéséért, mivel kisebbségi tulajdonosként lesznek jelen a pénztárakban. (Ez a megállapítás még akkor is helytálló, ha a pénztárak menedzseléséért elsősorban ők lesznek felelősek, mivel tudnak hivatkozni az állami tulajdon okozta nehézségekre, tudnak mutogatni az államra, mint minden lassúság okozójára.)

- Ez a modell jobb a tekintetben, hogy
a./ Az állami többségi tulajdon kiegyensúlyozó szerepet tölthet be a magántőkével szemben. (Az előző megállapítás másik oldala.)

V. Összegzés helyett
A.) Hollandia példája intő lehet minden politikus számára, aki ilyen jellegű és mélységű átalakításba kezd, mivel tavaly bevezetett modelljük körül húsz esztendő tervezése után is hemzsegnek a tisztázatlan kérdések, kezdve attól a közel sem lényegtelennek tűnő kérdéstől, vajon kötelező magán-, vagy inkább kötelező társadalombiztosítási rendszerről van szó esetükben egészen addig a kérdésig, hogy miként kezeljék a biztosítási rendszerből kimaradottakat és ez a „kezelés" mennyibe kerül az államkincstárnak.

B.) A kompromisszumos javaslat ismeretlen az országok egészségügyi rendszereinek palettáján, s ez sok jogi, szervezési, gazdasági, valamint etikai problémát vetít előre a megvalósítás során. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem lesznek kiforrott, ellenőrizhető válaszok a kérdésekre, csupán feltételezések, rögtönzések. Ismeretlen társadalmi hatásokkal, következményekkel kell számolni. Ki viseli ennek a politikai felelősségét?

C.) Ha a javaslat a magántőke beszállását szeretné elérni, úgy a kisebbségi tulajdonosi szerep önmagában nem lesz elég kívánatos. Amennyiben ösztönözni szeretnék a magánbiztosítók belépését, úgy annak ára van. Ez az ár magas. A magánbiztosítók a pénztárak menedzselését kérik majd cserébe. És a pénztártagok adatait. Súlyos etikai, méltányossági kérdések merülhetnek fel e tekintetben.

D.) A bemutatott modell több ponton találkozik az SZDSZ álláspontjával, mint az MSZP nyilvánosság előtt eddig vallott nézeteivel. A megismerhető részletek alapján ennek a modellnek az egyértelmű nyertesei – mindenfajta kockázat mérlegelése után – azok a magánbiztosítók/magánbefektetők lesznek, amelyek lehetőséget kapnak a kötelező pénztárba történő beszállásra és a menedzsmenti funkciók gyakorlására.

E.) Mind a méltányosság, mind pedig a hatékonyság szempontjából kedvezőtlen szcenáriók fogalmazódhatnak meg a jövőre nézve, e modell alapján a beteg nem lesz nyertese ennek az átalakulásnak.

F.) A javaslat alapján nem szól meggyőző érv a mellett, miért fontos a magántőke bármilyen szintű bevonása az országos/térségi pénztárakba, mivel bevonásukkal még plusz tőke sem érkezik a rendszerbe, illetve ami érkezik, az elsősorban a marketing költségeket, a biztosítói informatikát és az apparátusok kezdeti finanszírozását szolgálja.

G.) A megvalósíthatóság szempontjából sem áll jól a modell, annyi tisztázásra váró kérdés hever a politikusok asztalán. Kodifikálni pedig csak azt lehet, ami „vegytiszta". Ez nem az. Magas politikai kockázatot vállalnak mindazok a szereplők, akik támogatják e modell megvalósítását.