Kivéreztetés shockban

A nyílt vagy alig bújtatott forráskivonás kivéreztetés, nem pedig reform.

Az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Lehet, hogy már most is csak kárenyhítésről, és a jövendő károk mérsékléséről beszélhetünk?
A magyar egészségügy nem strukturális, vagy finanszírozási válságban van, hanem – medicinális szakzsargonnal - „shock"-ban. Amikor a bajok oly számosak és sokrétűek, akkor azok együttesen már más minőségű és más jellegű kezelést igényelnek. Külön-külön, az egyes problémák önálló terápiája már elégtelen. A magyar egészségügy ilyen helyzetben van.

A pénzügyi, szabályozási, igazgatási, szakember utánpótlási, erkölcsi és szakmai krízis jelei együttesen vannak jelen. Ebből együttesen, - a feladatokat, céljainkat tisztán és határozottan megfogalmazva és elfogadva, azok elérésének módját, technikáját, a jelen helyzet megváltoztatásának ütemét és lépéseit, okos érvekkel alátámasztva és elfogadtatva - tudunk csak kilábalni.
Egy picit tekintsünk vissza a közelmúltba. Klasszikus vicce volt a szocialista egészségügynek, miszerint a három deklarált alapelv, a magas színvonal, az ingyenesség és a mindenki számára meglévő hozzáférhetőség közül legfeljebb, ha kettő igaz. Ma ott tartunk, hogy legfeljebb egy, ha igaz, de az is csak véletlenszerűen és sorsszerűen.

Több rendelkezésre álló pénz nélkül (járulékból?, adóból?, privát forrásokból?, öngondoskodási forrásképzésből?, államháztartási forrás átcsoportosításból?), nem lehet az ellátás színvonalát sem fenntartani, sem javítani úgy, hogy a hozzáférést nem korlátozzuk. Olyan nincs, hogy nem költünk többet az egészségünkre, de jobb ellátást kapunk, könnyű, gyors hozzáférési lehetőséggel. Ráadásul mintha feledésbe kezdene merülni az az evidencia, hogy az egészségügyi ellátórendszer milyen mértékben tehető felelőssé a lakosság egészségi állapotáért! Hol vannak a korábban oly sokszor emlegetett népegészségügyi, az életmód változtatását kezdeményező és segítő programok? Hol az egyén felelőssége, és igyekezete esetén a támogatás?

A magyar egészségügy reformjának csak három célja lehet:
1. a magyar lakosság egészségi állapota, és a beteg ember gyógyításának lehetőségei és körülményei javuljanak,
2. az 1. sz. cél érdekében, a mindenkori források – az Országgyűlés által odaítélten erre felhasználható pénzeszközök, anyagi javak – lehető leghatékonyabb felhasználása,
3. az egészségügyben feladatot vállalók élet- és munkakörülményei javuljanak.

Minden más cél – ha egyáltalán megfogalmazódik – nem lehet reform oka, és minden kormányzati cselekedet csak ezzel a hármas céllal való folyamatos egyeztetésben nyerhet valós értelmet.
Hogyan szabad reformot kezdeni a jelen helyzetben? Hogyan lehet? Hogyan kell?!

Csak egyféle módon! Mégpedig a klasszikus stratégiaalkotás technológiájával, az érdekelt felek mind szélesebb körű bevonásával és egyetértésével. Unos-untalan azt hangoztatja mindenki, hogy az egészségügy reformja csak kormányzati ciklusokon túlnyúló program lehet. Így is van. Ezzel szemben mi történik és történt az elmúlt időszakokban?
Mit és hogyan kellene cselekedni?
A javaslattevőknek, a Tisztelt Ház részére, ajánlást kell megfogalmazni az egészségpolitika „Küldetését" illetően. Ne féljünk a nagy szavaktól!

• Mit kíván és tud nyújtani az állam, a mindenkori kormányzat a lakosságnak egészsége megőrzéséhez, állapota javításához, és betegségei gyógyításához?
• Vállaljon-e feladatokat az állam az infrastruktúra javításában, fejlesztésében, hogyan alakuljon az orvos és szakemberképzés stb.?

Miképpen és milyen módon tesz eleget felvállalt feladatainak az állam?

Állami vagy biztosítói finanszírozással, egy-vagy több biztosítóval, mi a szerepe és hozzájárulása ehhez az állampolgárnak, az önkormányzatoknak, hol helyezkedik el a magánszféra? Honnan és ki biztosítja a szükséges forrásokat? Mi a kapcsolat az egészségügyet körülvevő piacgazdasági logikán működő reálszféra és az egészségügy között (pl. gyógyszerügy). Milyen legyen a célok elérését eszközként támogató ellátórendszeri finanszírozás technikája?

Miközben a program fogalmazódik, folyamatosan ütköztetni kell azt mindazon szempontokkal, melyek a jelen nehézségeit és építkezésre alkalmas meglévő erényeit jelentik. És figyelembe kell venni mindazon jövőben prognosztizálható esélyeket és kihívásokat, melyekkel egy hosszú távú programnak számolnia kell (pl. az orvoslás fejlődése és lehetőségei, a társadalmi folyamatok, migráció stb.). Ha úgy tetszik SWOT analízist kell végezni.

Mindezek után meg lehet fogalmazni azt a 10-15 fő alapelvet, mely lerakja a jövő egészségpolitikájának céljait. Meg lehet fogalmazni a konkrét célokat. És ütemezni lehet, a szerkezetileg egymásra épülő, egymást feltételező elemeket és mellérendelni a szükséges forrásokat. Egy ilyen program elfogadása esetén – amely hagy bizonyos mozgásteret a kormányzatok egyedi preferenciáinak megjelenítéséhez – tervszerűen, szisztematikusan lehet építkezni.
Nem a vizitdíj, az étkezési hozzájárulás fizetése a reform. Külön-külön egyes szervek gyógyítgatásával ma már a shockban lévő egészségügyön nem lehet segíteni. A prioritások elfogadása nélkül, az azok megoldására való koncentrálás nélkül nincs kilábalás a jelenlegi helyzetből. A többi – „nem életveszélyes" – betegség, törés gyógyításával pedig a shocktalanítás befejezéséig mindenkinek várni kell!

Nincs izolált egészségügyi reform az államigazgatás, az adózás, a szociális ellátások egyidejű végiggondolása nélkül. Az egymásra hatások vizsgálata, értékelése nélkül sikertelen lesz a reformnak nevezett változtatás.

Nincs reform konszenzus nélkül. Ha a kényszer valóban oly nagy, hogy - átmeneti - áldozat szükséges, abban is meg kell tudni egyezni! Azt (is) csak úgy lehet, ha tudjuk, hogy majd mit nyerünk meg általa és mikorra. A cél ismeretében, a nyugodt és rendezett jövő(nk) érdekében még mindig lehet partnert találni, de csak akkor, ha pontosan lehet tudni, hogy az áldozatvállalás „véradás" és nem kivéreztetés.

A nyílt vagy alig bújtatott forráskivonás viszont kivéreztetés, nem pedig reform. Forrás allokációváltoztatás, az lehet(!) esetleg reform, vagy akár transzfúzió, ha már ebbe a hasonlatba keveredtünk. Vannak – tudományosan igazolt és elfogadott – indikációk és kontraindikációk. Ezeket nem mérlegelni súlyos szakmai vétség.

A konszenzusos program megalkotáshoz kell mindkét nagy oldal, mindahány pártjával és mozgalmával, a betegek és egészségesek, a gazdasági szakemberek, az önkormányzatok, az egyetemek, az egyházak és civil szervezetek, kamarák és szakszervezetek, valamint a nagy érték- és érdekhordozó felek. Kellenek e szervezetek szakemberei. Ne higgyük, hogy nem lehetséges! Kell 15 fő, aki az alapvetéseket, a rendező fő elveket tisztázza. A Konvergencia Tanácshoz hasonlóan nevükkel vállalják véleményüket, és kellenek, akik az ezek alá tartozó főbb feladatcsoportok – alapelvekkel harmonizáló – megoldásait összerakják.

Adottak azok a szakemberek, akik képesek ezt összerakni. Mindannyian, akik az egészségügyben és környékén mozgunk fel tudjuk sorolni azokat a neveket, arcokat, szakembereket mindahány oldalról és generációból, akik az értelmes párbeszédre hajlanak és alkalmatosak. Biztos lesz persze közben 5-10 fő, akik végül nem egyezkednek, akiknek semmi más nem elfogadható, csak a saját hitük igazsága. Még az se biztos ugyan, hogy a többség igazsága az egyetlen és tényleges igazság, de ma tenni a többség szakmai felhatalmazásával kisebb hiba, mint hitvitákat folytatni a végtelenségig.

Egy ilyen munkastílust és konszenzust kezdeményezni a mindenkori hatalom esélye. A gesztus, az érdekelt felek felkérése és egyenrangú partneri kezelése, az őszinteségről való meggyőzése nagy feladat és felemelő lehetőség.
A hatalomnak élnie kellene történelmi esélyével! Ha nem teszi, mulaszt és akkor a krízishelyzet okán mérlegelniük kell az érdekelteknek, hogy civil – szakmai lobbyszervezetet létrehozva alkossák meg a „Programot". Majd egységesen fellépve, érvekkel, tiszta szándékkal vértezve képviseljék azt, és próbálják meg minden lehetséges jogszerű eszközt felhasználva érvényesíttetni álláspontjukat a jogalkotás és szabályozás keretei között.

2006. július

dr. Várszegi József és dr. Falus Ferenc