Őszintén a gyermeksebészek tiltakozásáról

A Magyar Gyermeksebész Társaság elnöke szerint követeléseik teljesülése nem csak az orvosok ügye.

Mostani közös döntésünk azután érlelődött meg, amikor a kényszer szülte vállalkozási szerződéseket utólag színleltnek minősítették, és egy tollvonással, minden kompenzáció nélkül megszüntették, ezzel pedig a jövedelmek felére csökkentek. Ezért fogalmaztuk meg, hogy általában elmondható: az orvosok igénybevétele, felelőssége és a fizetések között olyan mértékű az aránytalanság, amely egyetlen más felső fokú végzettséget követelő szakmánál nem lelhető fel. Emellett olyan mértékű – és a hatályos jogba ütközően alulfizetett – túlmunkára kényszerülnek a kollegáim, amely ugyancsak példátlan.

De mondok egy saját példát: negyvenegy éve dolgozom, intézményvezető főorvosként magam is ügyelek, mert másként nem tudnánk biztosítani a folyamatos munkát. A múlt hétvégén ügyeletes voltam, ami konkrétan azt jelentette, hogy a péntek reggeltől hétfő délutánig számított 82 órából 16-ot tölthettem a családommal, azt is úgy ,hogy készenléti ügyeletesként bármikor behívható voltam. De mindez nálam, 65 évesen már nem annyira érdekes, a fiatal munkatársaimnak viszont, akik mondjuk két kicsi gyerekkel egy szolgálati lakásban élnek, ez egyáltalán nem mindegy.

- De ez a helyzet mégis már évek óta fennáll…

- A már említett 2003-as egészségügyi törvény korrekt módon szabályozta az orvosok munka és ügyeleti idejét, a szándék az volt: a beteg mellé pihent doktor álljon. Ez különösen fontos a gyermeksebészetben, mert e szakterületen nagyon könnyű „elnézni" dolgokat, hiszen legtöbb esetben olyan apróságokat gyógyítunk, akik nem tudják még elmondani panaszaikat. De hiába voltak jók ezek a szabályzók, azokat nem lehetett betartani, ezért folyamatosan több túlmunkára köteleztek bennünket.

Voltak például egészen érdekes számolási trükkök is: 16 órás ügyeletet úgy számoltak el, hogy csak a felét ismerték el munkavégzésnek, melynek fele éjfél előtt, másik fele éjfél után történt. Ha ezt összeadjuk az ügyelet kezdeti, majd befejező napján végzett 8 órás munkaidővel, mindkét nap 8+4, azaz 12 óra volt a napi munkavégzés. Így történhet a mai napig, hogy legálisan dolgozhatunk folyamatosan 2 napot, holott az orvos, a műtősnő lehet, hogy egész éjszaka megállás nélkül gyógyított. Így, aztán lassan elérkeztünk ahhoz a helyzethez, ami már nem tartható, s mindehhez pedig hozzáadódott a szerződések felmondása is. Be kell látnia végre mindenkinek: ennyi orvossal nem lehet felelősséggel teljesíteni a ránk bízott feladatokat.

- Milyen az általános közérzete ma egy intézményvezetőnek?

- Mint már említettem, több mint négy évtizede dolgozom, de olyan helyzettel még nem találkoztam, ami arra kötelezett volna, hogy olyan tervet dolgozzak ki, amely meghatározza: kevesebb beteget lássunk el. Ettől a szabályozástól (volumen korlát) nem lett kevesebb beteg, csak ellátott betegből lesz folyamatosan kevesebb. De őket is – azaz a volumen korlát miatt elküldött gyerekeket – nekünk kell meggyógyítanunk. Mondok egy példát: egy nyúlajakkal született gyermek nem számít sürgősségi esetnek, tehát a volumenkorlátozás alapján kezelése halasztható. A látvány viszont sokkolja a szülőt, aki teljes joggal szeretné, és kéri is, hogy minél előbb végezzük el akorrekciós műtétet gyermekén.

De olyan helyzetet sem éltem még meg, hogy mi doktorok ma már nem a szakmáról beszélünk, hanem HBCS-pontokról, kódokról, finanszírozásról vitatkozunk. Holott egy orvosnak a gyógyításról, a legújabb műtéti eljárásokról kellene diskurálnia. De azt sem értjük, miért nincsenek megfelelő betegkódok olyan esetekre, amelyekkel naponta találkozunk. Nem tudok mást mondani: a saját intézményemben is rossz a hangulat, fáradtak, enerváltak az orvosaim. A baj pedig az, hogy már semmivel sem tudom ösztönözni őket.

- Mi lesz októbertől, amikor már - az ígéretek szerint - nem vállalják az önkéntes ügyeleteket az orvosok?

- E hétvégén tartjuk meg a gyermek traumatológia kongresszust, ahol megkérdezünk mindenkit: ki mit is szeretne. Senkit semmire nem presszionálunk, mindenki maga dönti el, miként vállal a jövőben ügyeleteket. Ez, mint említettem, már nem elsősorban az idősebbek problémája, hanem a fiatal kollegák súlyos gondja. A következő hetek történéseiről tehát ők döntenek. Még egyszer hangsúlyozom: törekvéseikben támogatjuk őket, mert igazuk van. A törvényes kvótát mindenkinek be kell tartania. A labda tehát már nem a mi térfelünkön pattog.