Reformkényszer

Az egyetlen biztosító olyan képtelenség, mint a demokratikus egypártrendszer - állítja az Államreform Bizottság egészségügyi munkacsoportjának vezetője.

Mihályi Péter

Miért?
- Az elmúlt években egyre több és súlyosabb probléma adódott abból, hogy miközben az ellátórendszer jelentős része privatizált – az egész alapellátás, a dialízis, a diagnosztika, a gyógyszerellátás gyártóktól a patikákig -, ahol kőkemény profitérdek jut érvényre, ugyanakkor ezzel szemben egy lepuhult, legyengült állam áll, amelyből kiszívják a pénzt. Ezért szükséges, hogy a másik oldalon is célorientált, profitérdekű biztosítók legyenek, amelyeknek az az érdekük, hogy a rendelkezésükre álló forrásokat értelmesen költsék el.

Kizárólag üzleti biztosítók jöhetnek szóba?
- Igen. Én egyébként ezt már évekkel ezelőtt részletesen kifejtettem a könyvemben, nagy meglepetéseket tehát nem okozhatok.

Az ókonzervatívnak igazán nem nevezhető Bokros Lajos is hagyna némi terepet a jelenlegi társadalombiztosításnak.
- Ez taktikai kérdés. Kompromisszumokra nyilvánvalóan szükség lesz, de a főszerepet a magánbiztosítóknak kell adni. Szerintem nincs ma Magyarországon komoly közgazdász vagy pénzügyi szakember, aki másként vélekedne. Bokros is így gondolja.

Magyarországon három millió nyugdíjas él, a középosztály tagjai pedig oly kevesen vannak és oly gyengék, hogy elég néhány hónapnyi munkanélküliség ahhoz, hogy az alsó középosztályba – vagy még lejjebb – csússzanak. Itt akarnak amerikai típusú biztosítási rendszert csinálni?
- Rossz a kérdés. Senki sem akar amerikai típusú egészségügyi rendszert Magyarországon. Olyat szeretnénk, amilyen az egész kontinensen – Nagy-Britanniát kivéve – működik. Óriási a fogalmi zűrzavar. Olyan társadalombiztosítás, amilyen nálunk működik, csupán egy-két, velünk együtt csatlakozott uniós országban van. Sehol máshol. A mi példáink Németországban, Ausztriában, Svájcban és Szlovákiában találhatók. A németek például 250 különböző biztosítótársaság tagjai, s a 80 milliós országban csupán 300 ezer embernek nincs egészségbiztosítása. Ausztriában 28 biztosítótársaság közül választhatnak. A biztosítók között léteznek persze különbségek, de ezek egyáltalán nem drámaiak. Egy hazai mobil-telefonos példával élve: van akinek Pannonja, van akinek T-Mobilja, s van akinek Vodafonja van. Létezik a verseny, s az állampolgárok választhatnak.

Úgy gondolja, hogy a demográfiai, s a lakosság anyagi viszonyai nem befolyásolják ezt a kérdést?
- Teljesen érdektelenek. Mindig, minden országban jelentősek a jövedelmi és vagyoni különbségek – Németországban is.

Miként működne ez az egész a gyakorlatban? Gondolom a járulék mértékét változatlanul az Országgyűlés állapítaná meg, de például hova kellene befizetnünk? Egy központi kasszába, amelyik továbbosztja a pénzt, vagy egyenesen az általunk kiválasztott magánbiztosítónak?
- A járulékkal kapcsolatban meg kell különböztetni a rövid- és a hosszútávot. Annak érdekében, hogy minél egyszerűbb legyen az átmenet, az első két-három évben valószínűleg az adóhatóság szedné be, s postázná tovább az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP), illetve a többi biztosítónak. Később mindenki a saját biztosítójának fizetne. Ugyanakkor működne egy közös kockázatviselési kassza, pont úgy, mint az irányított betegellátásban. Ebben a rendszer hasonlítana az ibr-re, hiszen itt is fejkvóta alapú lesz a finanszírozás. A politikusok megnyugtatására csupán annyit: nem küldenék el az idős, beteg embereket, mivel az úgynevezett korrigált fejkvóta miatt kimondottan megéri majd őket fogadni és gyógyítani.

Mi lenne az OEP szerepe? Egy lenne a többi biztosító között?
- A kezdet kezdetén igen, de a néhány éves átmenet után mindenkinek ki kellene lépnie az OEP-ből. Akik pedig mégis maradnak, azokat „szétosztanák", nehogy az rögzüljön az emberekben, hogy van az állami, s a nem állami biztosító.

A sok tekintetben példaként emlegetett Szlovákiában nem is egy állami biztosító működik.
- Állami tulajdonú, s mellettük ott vannak a magánbiztosítók. Szlovákiában egyébként eleve több biztosító volt.

Mennyire rímelne ez a biztosítási rendszer az 1997-es nyugdíjreformra?
- Nagyon más lenne, de azért akadnának hasonlóságok, például az átmenet kezelésében, abban, hogy fokozatos kilépési rendszert szükséges működtetni.

Nem véletlenül kérdeztem, a nyugdíjrendszernél ugyanis óriási gondok vannak.
- Ez igaz. Egyrészt azért, mert amikor csináltuk, egy csomó rossz kompromisszumot kellett kötnünk annak érdekében, hogy a váltás egyáltalán létrejöhessen. Ugyanakkor azt feltételeztük, hogy a két pillér esetében az emberek számára világos lesz: az egyik az állami, a másik a magán, s az előbbi innentől kezdve csak azzal foglalkozik, hogy az első pillér normálisan működjön, míg a második pillérben az emberek egyre inkább önmagukra számítanak. Ehelyett egészen más történt. Kiderült, hogy az állam – amelynél tudatosan hagytuk az első pillért – a lehető legostobábban viselkedik, sikerült újból tönkretennie saját első pillérjét: csökkentette a nyugdíjjárulékot, 13. havi nyugdíjat, s nyugdíjemelést adott. Mindennek két hatása lett: egyrészt tönkretette a költségvetést, másrész az első pillér ily módon versenyképesebb lett, mint a második.

A számítások valóban ezt mutatják.
- Az első pillér működését ma gyakorlatilag külföldi hitelek biztosítják. A beszedett járulék csak szeptemberig elég. Nem vágtuk el az állam és a nyugdíjrendszer közötti köldökzsinórt, s kiderült, hogy rövid távú politikai érdekek miatt az állam újból és újból képes tönkretenni magát. Ebből pedig az a tanulság, hogy még egyszer ezt a hibát nem szabad elkövetnünk.

Egy kérdés erejéig még a nyugdíjreformnál maradva. Egyes szakértők szerint a két alap közötti keresztfinanszírozás – amikor a nyugdíjbiztosító pénzt utal az egészségbiztosítási alapnak a nyugdíjasok ellátására – megszüntetésével konszolidálták a nyugdíjalapot. Ily módon 1998-ban közel 100 milliárdot „emeltek ki" az egészségbiztosító kasszájából.
- Ez butaság.

Miért?
- Mind a két rendszer deficites. A kettő együtt adja a GDP hiányának 5 százalékát, az egészségbiztosítási alap körülbelül 2, a nyugdíj 3 százalékot. Az egészségbiztosítási járulék nagyobb mértékben csökkent, mint a nyugdíjjárulék, miközben a kiadások folyamatosan emelkedtek. Egyébként a két alapot oly annyira érdemes együtt tárgyalni, hogy aki az egészségügyet önmagában kezeli – nyugdíj nélkül -, nem is érti a problémát.

Visszatérve az egészségügyre: miért nem számolnak az önkéntes egészségpénztárakkal, egészségbiztosítókkal, amelyek kiegészíthetnék a rendbe tett, „gatyába rázott" OEP-et.
- A „gatyába rázott OEP" – hogy a szavait idézzem – ugyanolyan képtelenség, mint az egypártrendszer. Legyen egy párt, de az legyen demokratikus. Nem tud az lenni. Valamiből csak addig lehet egy, amíg az állam tiltja, hogy más is piacra lépjen. Ha lebontják ezt a sorompót, azonnal mindenből több lesz. Ezt bőségesen megtapasztalhattuk az elmúlt másfél évtizedben.

Ezzel lényegében azt mondja, hogy a verseny javítja a minőséget…
- … így van…

… csakhogy ezt ma nagyon kevés helyen élik meg Magyarországon az emberek.
- Szerintem abszolút megélik. A benzinkúttól kezdve a bankokig, a boltok és az áruk sokaságáig, soha ennyi újság, rádióadó, könyvkiadó, színház stb. nem volt. Ezt mindenki tudja, csak az utca embere már olyannyira természetesnek tekinti, hogy nem is beszél róla.

Miért nem lehet 3-4 évet szánni az OEP rendbetételére?
- Jó, csináljunk egy OEP Zrt.-t, alakítsuk gazdasági társasággá, s legyen szigorú: csapja ki azokat, akik nem fizetnek járulékot, nyújtson a jelenleginél kevesebb szolgáltatást, egyébként pedig lehet kötni kiegészítő biztosítást. Nagyon sokan gondolkodnak így. De mi történne? Az, ami a MÁV-val, ahol kiegészítő pénzért működik az Inter-City, az elfogadható vasút, amely úgy-ahogy megüti a színvonalat. Utasainak döntő többsége diákokból, és sokat utazó egyetemi, főiskolai tanárokból áll, akik így legalább menetközben tudnak dolgozni, tanulni, ráadásul valamiféle utazási kedvezményt is kapnak. Ez a magyar társadalom közép- és felső középosztálya. Ugyan ez történne az OEP-pel, amelyik nyújtana valamiféle alapbiztosítást, mint ahogy egy ócska vicinálissal végül is el lehet jutni Hajdúszoboszlóról Hajdúhadházára. Bár a vagon koszos, mocskos, a mellékhelyiségnek még a tájékára sem lehet menni, az alapszolgáltatást – úgy mond – mindenki megkapja. Rendes ellátást viszont csak az, aki hajlandó és képes pótjegyet váltani. Ezt akarjuk az egészségügyben? Valójában éppen ez a „gatyába rázott OEP + drága kiegészítő biztosítás" koncepció vezetne a magyar társadalom kettészakításához. Nem is értem, hogy baloldali elkötelezettségű egészségpolitikusok miként támogathatnak egy ilyen tőről metszett „pro-rich" koncepciót.