Röghöz kötött rezidensek?

Úgy tűnik, sikerrel találjuk fel újra és újra a melegvizet, ezúttal tanulmányi szerződés formájában.

Nem új keletű a gondolat, hogy valamit kezdeni kellene a többféle gonddal küszködő szakorvosképzéssel. A problémák egyike, hogy a rendszerváltás előtti időkhöz képest az elmúlt másfél évtizedben jelentősen csökkent a medikusok száma, vélhetően annak a politikai propagandának köszönhetően, amely mantraként ismételgette: Magyarországon sok az orvos. Mára azonban elfogytak, így nem csak a klasszikus hiányszakmákkal - patológus, labor- és röntgenorvos, intenzív terápiás és altatóorvos - kell számolni, kiöregednek a háziorvosok, s nem egy helyen pszichiátert, neurológust, belgyógyászt is hiába keresnek az egészségügyi intézmények.

A közhiedelemmel - s a politikai közhelyekkel - ellentétben az orvosi munkaerőhiány elsősorban nem a doktorok külföldi munkavállalásával magyarázható. Igaz, a felmérések tanulsága szerint a kezdő medikusok jelentős része még Nyugat-európai munkáról álmodik, amikor azonban konkrét lépéseket kellene tenni a távozás érdekében, alaposan lecsökken a vállalkozók száma. Orvosmigráció egyébként mindig is volt, csak ezt 1989 előtt disszidálásnak hívták. Annak idején évente 80-100 doktor „felejtette magát" külföldön, a rossz nyelvek szerint azonban ezzel állítólag eleve számoltak az orvosegyetemekre felvehetők számának meghatározásakor. A manapság divatos, néhány évig tartó külföldi „kalandozás" sokak szerint kimondottan üdvözlendő, hiszen ezzel nem csak a modern technikát és technológiát sajátíthatják el, illetve idővel honosíthatják meg itthon a magyar orvosok, hanem egy a mienkénél korszerűbb munkakultúrát, horribile dictu: szolgáltatói kultúrát is.

A most formálódó elképzelések egyik sarkalatos pontja épp az említett keretszámokat érintené. A szakorvosképzésbe felvehetők számát, illetve a szakmánkénti megosztást jelenleg az Egészségügyi Felsőfokú Szakirányú Szakképzési és Továbbképzési Bizottság javaslata alapján az egészségügyi miniszter határozza meg. Vagyis a rendszer felülről lefelé építkezik. A tervek szerint megfordítanák ezt az irányt, s a tényleges szükségletek alapján döntenének. Ennek keretében ketté válna a képzésre felvehetők, illetve később, a szakmánkénti megosztás meghatározása. Míg az előbbit egy erre a célra létrehozandó bizottságra bíznák, amely a szakminiszter javaslattevő testületeként működne, az utóbbi esetében a kórházak konkrét igényei határoznák meg, hogy az egyes szakmák esetében milyen létszámigénnyel lehet, s kell kalkulálni.

A csaknem egy éve formálódó, a szakemberek, s többek között az Országgyűlés egészségügyi bizottsága által többször megvitatott tervek passzusai közül nem is a fenti vágta ki a biztosítékot, hanem az az elképzelés, amelynek értelmében tanulmányi szerződés megkötésére köteleznék a szakorvos jelölteket.
Az orvosok képzése igen hosszú, bonyolult procedúra. A hat éves egyetem elvégzése után következik a két éves rezidensi időszak – a törzsképzés -, ezután pedig az átlagosan három esztendeig tartó szakorvos képzés.

A jelenlegi rendszerben a rezidensek a négy orvosegyetem egyikével állnak munkaviszonyban, bérüket a központi költségvetés fedezi. A szakképzés viszont már a kórházak valamelyikében zajlik, s itt gazdálkodják ki a jelöltek munkabérét is. A tervek szerint a fenti, átlagosan öt esztendő alatt a kezdő orvosok végig a kórházzal állnának munkaviszonyban, a bérek fedezetének biztosítása pedig már végig azokra hárulna. (Más a helyzet a háziorvosnak készülő rezidensek, illetve szakorvosok esetében, akik jelenleg, s a jövőben is központi gyakornokként, egy-egy orvosegyetemmel állnának munkaviszonyba, s bérüket végig a központi költségvetés finanszírozná.) Az új rendszerben arra köteleznék a fiatal doktorokat, hogy tanulmányi szerződést kössenek a számukra helyet és képzést biztosító kórházakkal. Vagyis: a szakorvosi végzettség megszerzése után kötelezően négy évig ott kelljen dolgozniuk.

„A kórházak milliókat költenek egy-egy fiatal orvos képzésére, majd a szakvizsga letétele előtt néhány nappal megkérdezi tőle a vizsgáztató professzor, nem lenne-e kedve az ő klinikáján dolgozni. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben a jelölt még akkor is igent mond, ha a váltáshoz egyébként nincs túl nagy kedve" – mondja a Jahn Ferenc Dél-Pesti Kórház főigazgatója. Gerő Gábor híve, mi több, egyik ötletadója a tanulmányi szerződés bevezetésének. A fiatal szakorvosok elszipkázását a betegellátás dandárját végző kórházaktól nem csak méltánytalannak, de etikátlannak is tartja a főigazgató, aki a minisztériumi elképzeléseknél azért némileg rugalmasabb rendszerként képzeli el a tanulmányi szerződések működését. Amennyiben a doktor mindenképp váltani akar, akkor a „szerződött összeget" – vagyis, amit korábban a „tanító" kórház ráfordított – kifizetheti helyette új munkahelyének fenntartója, de akár maga a kórház vagy a doktor.
A medikusok, s a fiatal orvosok természetesen egészen máshogy látják a kialakulóban lévő új rendszert. „Lényegében kilenc évre röghöz kötnék a fiatalokat, akik ily módon elesnek attól a lehetőségtől is, hogy néhány évig más szakmai műhelyben, akár itthon, akár külföldön dolgozva tovább fejlődhessenek, egyúttal megakadályoznák annak a lehetőségét is, hogy többletmunkájukkal megteremtsék saját, illetve családalapításuk anyagi alapjait. Erre ugyanis a hazai közalkalmazotti fizetések nemigen adnak lehetőséget" – állítja Papp Magor. A Magyar Rezidens Szövetség megbízott elnöke szerint nem csak anyagi okok miatt fontos a külföldi munkavégzés. Úgy véli, aki 3-4 évet olyan országban dolgozik, ahol ismeretlen a hálapénz, az hazatérve sem fogadja el a megalázó paraszolvenciás rendszert, aminek megszüntetését egyébként a tanulmányi szerződés rendszerét kidolgozó minisztérium is céljának tartja. A szövetség elnöke úgy véli, a kórházaknak nem az egyetemek elszívó hatásától kell tartaniuk, hiszen a rezidenseknek csak 30 százaléka marad egyetemi kötelékben.

Azt egyébként Gerő Gábor is elismeri, hogy egy-egy kórházi osztály légkörétől, az ott uralkodó viszonyoktól is függ, náluk marad vagy tovább lép a kezdő szakorvos.

Azt még nem tudni, hogy milyen végeredményt hoznak a jelenleg is zajló, többszereplős tárgyalások, egyeztetések. Csupán annyi biztos, hogy jó szakorvosokra változatlanul szükség van.