Tíz betegből egy a gyógyítástól károsodik

Nem az akaratlanul hibázók megszégyenítésére, hanem a hibák megelőzésére kellene figyelni.

Hazánkban fél évtizede foglalkozik egy több tagú szakmai kutatócsoport a betegbiztonság kérdésével, bár tevékenységükre eddig nemigen figyeltek fel azok, akiknek, és akikhez e tudományos igényű írások szólnak. A csoport vezetője Dr. Kulin László jogász, szakokleveles orvos, egészségügyi menedzser „Előtérben a betegbiztonság - Törjük meg a csendet" című legutóbb közzé tett munkájával arra figyelmeztet: a szakmának – jelesül az orvostársadalomnak – sem lehet már tovább a szőnyeg alá söpörnie a betegbiztonság problémáját. Vele beszélgetünk.

- Milyen módszerek szolgálnak manapság a betegbiztonság hátterének kutatására?

- A világ tudományos közössége folyamatos erőfeszítéseket tett az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódó károsodások mértékének meghatározására és azok okainak feltárására. Az első vizsgálatok a 60-as 70-es évekből származnak, ezeket többek között biztosítási megfontolásokból kezdeményezték. Az eltelt időben hatalmasra nőtt a témát érintő tudásbázis. Esettanulmányok, áttekintő elemzések, pilot-projektek, konferenciák szolgálják a betegbiztonság hátterének kutatását, próbálnak fényt deríteni többek között a gyógyszerek nem megfelelő használatából, a hibás eszközökből, diagnosztikus és terápiás tévedésekből, fertőzésekből eredő károsodások okaira.

- Bár idehaza is minden gyakorló orvos tudja, hogy sok okból nem sikerül minden esetben pontos diagnózist felállítani, a problémáról azonban egymás között sem szívesen beszélnek. Miért?

Természetesen a hanyag, gondatlan viselkedésből eredő károkozás már más elbírálás alá esik.

- Arról is legfeljebb a szűk szakma tudott, hiszen az adatok nem kerültek nyilvánosságra, hogy 1994-ben végeztek már a fővárosi orvosegyetemen egy felmérést, melyből kiderült, hogy a klinikai és boncolási diagnózisok 19 százalékban tévesek. Mire lehet ebből következtetni?

- Mi lehet az oka e túlzott adatféltésnek, illetve mik a következményei a titkolózásnak?

- Magyarországon még nem alakult ki az a kultúra, mely lehetővé tenné a hibákkal való szembenézést. Ezt csak erősítik azok a jelenségek, melyek a hibázók megszégyenítésében, megalázásában, stigmatizálásában látják a megoldást. Ilyen körülmények közepette nem várható, hogy bárki önként felvállalja tévedéseit, hiszen csak „bajt hoz a fejére": hozzáértésének megkérdőjelezését, ellenőrzést, vizsgálatot. El kellene sajátítanunk azokat a technikákat, melyek lehetővé teszi a hibák őszinte feltárását és az azokból történő tanulást, hogy ne kövessük el ismételten őket.

A titkolózásnak a következményei az előzőekből következnek: nem tudjuk, hogy egyáltalán milyen hibák, tévedések történnek. Ebből adódóan nem tudunk intézkedéseket tenni a megelőzésükre, vagyis a hibák továbbra is elő fognak fordulni. Elveszítjük tehát a lehetőségét a korábbi tévedésekből történő tanulásnak.

- Az egyik neves pécsi orvosprofesszor felvetésemre például azt mondta, hogy a klinikai és a boncolási diagnózisok eltérésén azért sem lehet csodálkozni, mert sok esetben a (például mentővel beszállított, súlyos) beteg legtöbbször már úgy kerül felvételre, hogy az állapotát előidéző számos kórkép közül nincs is idő pontosan behatárolni azt, ami végül a halálát okozza…

Ugyanakkor az is igaz, hogy nem minden esetben magyarázza az időfaktor a diagnosztikus tévedéseket. Az Orvosi Hetilapban megjelent egyik esetismertetésben a publikáció szerzője egy beteg történetét mutatta be, aki bár fél év alatt 11 egészségügyi intézményben részesült kivizsgálásban (pl. 2 alkalommal CT és egy alkalommal MR), hatalmas 23 cm-es vesetumorát csak közvetlenül halála előtt ismerték fel.

A nyílt, őszinte eszmecserének éppen ez lenne a célja: tárjuk fel a hibákban közreható tényezőket és tegyünk lépéseket a megelőzésükre.

- Nemrég publikált kolleganőjével egy tanulmányt, melynek az „Előtérben a betegbiztonság - Törjük meg a csendet" címet adta. Provokált, vagy inkább több figyelmet kért a betegbiztonság problémájára?

- A tanulmány elsődleges célkitűzése az volt, hogy a figyelmet ráirányítsa a biztonságos egészségügyi ellátás fontosságára. Mértékadó szakmai körökből szármázó nemzetközi publikációk igazolják, hogy az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódó károsodások száma átlagosan 10%. 9 betegre jut 1 olyan eset, amikor az ellátás következtében a beteget valamilyen károsodás éri. A betegbiztonság növelése, az ellátáshoz kapcsolódó károsodások csökkentése tehát rendkívül sürgető feladat a világ minden részén.

- Mennyire jellemző a témával kapcsolatos nyílt párbeszéd mondjuk Nyugat-Európában, illetve a 2005-ben elfogadott luxemburgi deklarációnak van-e már tapintható következménye?
- A betegbiztonságot érintő nyílt eszmecsere különösen az angolszász országokra jellemző: igen nagy előrelépést tettek az Egyesült Államokban, Angliában, Ausztráliában. Az Új-Zélandi Egészségügyi Minisztérium például már 2001-ben saját tanulmányában publikálta az új-zélandi közkórházakban előforduló károsodások gyakoriságát, melyet 12,9%-nak találtak.

Nyugodtan kijelenthetjük: a világ számos részén olvad az a fagyott légkör, amely körülveszi az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódó károsodások kérdéskörét. Az Európai Unió által 2005-ban kiadott ún. luxemburgi deklaráció pl. javaslatokat fogalmazott meg a betegbiztonság növelése érdekében.

Már működik a Betegbiztonsági Munkacsoport, mely az Egészségügyi és Fogyasztóvédelmi Főigazgatóság munkáját támogatja a tárgykörben. Létrejött a Betegbiztonság Európai Hálózata, mely a tagállamok betegbiztonságot előmozdító törekvéseit kívánja elősegíteni a jövőben.

Hazánkban az Egészségügyi Minisztérium koordinálja a témával foglalkozó szakértői csoport működését. Elmondhatjuk, a betegbiztonság egyre nagyobb teret nyer világszerte. Nehézségeink ellenére mindent meg kell tegyünk annak érdekében, hogy hazánk se maradjon ki ebből a folyamatból.