Túlélés és fennmaradás: válaszokra várva

Varga Ferenc: Hogyan akarunk fenntartani és változtatni, ha az egyes intézetek nem látják saját jövőjüket?

"A strukturális változás nélkül csak cipeljük magunkkal a megoldandó feladatokat" – állítja Varga Ferenc, a Magyar Kórházszövetség idén áprilisban leköszönt elnöke, akit arra kértünk, hasonlítsa össze az elmúlt esztendő hasonló időszakának eseményeit a kórházügy jelenlegi helyzetével. Arról is érdeklődtünk, melyek a fekvőbeteg-ellátó intézmények legfőbb gondjai, és milyennek látja a jövő évet a Semmelweis Terv ismeretében.

– Lépjünk vissza egy kicsit az időben: tavaly ilyenkor, az Ön elnöki ciklusának utolsó félévében milyen helyzetben volt az intézményrendszer?

– Az elmúlt év végén az ún. zöldszalagos mozgalom egyfajta lehetőséget teremtett az intézmények számára, amellyel – akkor is tisztában voltunk vele – a Kórházszövetség a többi érdekelt szakmai szervezettel karöltve átmeneti segítséget tudott kiharcolni. Úgy ítélem meg, hogy ez a tavalyi év végén kezdeményezett akciónk sikeres volt, részben azért, mert a szakmai szervezetek egységes fellépést tanúsítottak. Nem a saját érdekünkben cselekedtünk, hanem annak érdekében, hogy a kórházak finanszírozása – hiszen az volt az akut feladat – legalább rövid távon biztosítva legyen. A sikeres összefogás eredményként elértük, hogy jelentős plusz forrással kezdhettük az idei esztendőt. Ez a pénzösszeg azonban előre sejthető volt, hogy hamarosan „elolvad"– tekintettel arra, hogy a kórházak bevételei nem változtak, és eközben semmi nem lett olcsóbb, ezért a kiadásaik megmaradtak vagy növekedtek – és ez be is következett a 2010-es év közepére.

Az új egészségügyi irányítás hivatalba lépése óta eltelt több mint fél év elteltével a kórházak helyzete érdemben nem változott. Tekintettel arra, hogy minden gazdasági helyzetünket meghatározó tényező változatlan maradt, ezért úgy prognosztizáltuk, hogy mintegy 90 milliárd forintnyi adósság keletkezik az ellátórendszerben az év végére, ezt az összeget azonban csökkenti az a több mint 27 milliárd forint, amit a kórházak – ismét tűzoltás jelleggel – kaptak. Ebből elsősorban a beszállítókat tudják kielégíteni a lejárt határidejű tartozások enyhítésével vagy teljes kifizetésével.

– Milyen bajokra nem lehet gyógyír ez a forrás?

– A finanszírozás – a HBCS- és a járóbeteg-pontérték – eddig nem változott, ugyanakkor viszont például az energia ára (benzin, gáz, szállítás stb.) vagy a vízdíj növekedett, amelyek természetesen a fekvőbeteg-ellátó intézményeket is sújtják. Ez nem kompenzálódik az OEP által rendelkezésre álló forrásokból, vagyis nem történt változás a bevételi oldalon, egyelőre a HBCS forintértéke és az aránytalan intézményi TVK is a korábbi szinten maradt. A jelenlegi államtitkárság is nagyon óvatosan közelíti meg akár az intézményi feladatok újragondolását, a területi aránytalanságokat, a strukturális átalakítás ma már nem halasztható kérdéskörét. A Magyar Kórházszövetség már korábban is javasolta a strukturális változás szükségességét és prioritását, mert enélkül csak cipeljük magunkkal a megoldandó feladatokat, ami úgy tűnik, hogy bármennyi pénzt fordítunk az egészségügyre, azzal sem az intézmények, sem a lakosság nem elégedett.

– Eddig a gazdasági problémákat emelte ki, de a humánerőforrás-kérdés lassan felnő az egészségügyi intézmények pénzügyi-gazdasági nehézségei mellé.

– Most már valóban nehéz lenne megmondani, melyiket tekintsük hangsúlyosabbnak hosszabb távon, ugyanis akár bérkérdések, akár egyéb működtetési költségek merülnek fel, egyiket sem képes biztosítani a jelenlegi OEP-finanszírozás, vagy követni a szakemberszükséglet. Ma már nagyon sok olyan kórház van, amely komoly adósság felhalmozása mellett meggondolja rezidens vagy szakorvos alkalmazását. Más kérdés, hogy még a „tehetősebb" kórházakat is alapvetően érinti a súlyos szakemberhiány. Feltétlenül meg kell említeni, hogy az orvosi korfa nemcsak a háziorvosok esetében, hanem a kórházi ellátásban is öregedő. A fiatal szakorvosok megbecsültsége évtizedek óta alacsony, ezért elhagyják a pályát, jobban megbecsült területeken keresik boldogulásukat. A rezidensek és a fiatalabb orvosok nagy számban távoznak külföldre, amit számos felmérés bizonyít. Erre sokkal jobban oda kellene figyelni, mert valóban ott tartunk, hogy egy évtized múlva nem lesz aki – akár egy átalakított struktúrának megfelelő – szakszemélyzetet tudna kórházainkban biztosítani. Ez a megállapítás nemcsak az orvosokra vonatkozik: évek óta a Szakdolgozói Kamara is arra hívta fel a figyelmet, hogy az ápolónők és asszisztensek vonatkozásában ugyanezek a gondok jelentkeznek.

– Az egészségügy új irányítói felfedték lapjaikat, a szakmai szervezetekkel történő folyamatos konzultációk eredményeként megjelent a Semmelweis Terv.

– Úgy gondolom, hogy a tárca, a döntéshozók és a szakmai szervezetek – köztük a Magyar Kórházszövetség – közötti folyamatos konzultáció nagyon fontos dolog. Ami hiányolható, hogy a tervek mögött nem látszik, hogy milyen strukturális átalakulás lenne kívánatos, és ezt milyen eszközökkel, hogyan próbálják elérni. Az sem látható még, hogy miből lesz biztosítható a változtatások fedezete. Különbséget lehetne tenni költségigényes átalakítások és olyan intézkedések között, amelyek kevésbé igényelnének jelentős forrásokat. A Kórházszövetség korábban is felhívta a figyelmet, hogy szükséges lenne az egyes kórházakra szabott feladatok meghatározása, azaz hogy hol, milyen ellátást kell, illetve szabad végezni. A minőségi ellátás biztosítása nem elhanyagolható, mindig jogos követelmény lesz, hiszen a beteg ma már azokat a helyeket keresi, ahol a jobb feltételek biztosíthatók. A fenntartóknak és menedzsmentnek arra kell törekedni, hogy úgy alakítsa át a saját intézetét, hogy ott biztosítani tudja a minőségi kritériumokat.

– A vitairatban olvasható, hogy a nagytérségekben kívánják megszervezni az ellátást.

– A Semmelweis Terv kapcsán számos új fogalom kerül be az egészségügybe, ami nehezen érthető. Elméletben jónak tűnik a nagytérségi egészségügyi centrumok kialakítása, azonban a hagyományos rendszer, vagyis hogy a kórházi fekvőbeteg-ellátás tekintetében a legmagasabb szint az egyetemi klinikák, az országos intézetek, a megyei kórházak, majd a városi kórházak hierarchiája mindenki számára – betegnek, szolgáltatónak egyaránt – teljesen egyértelmű volt. Ez a progresszivitás alapjaként is elfogadható. Ha ezt visszahozzuk a köztudatba – és természetesen a finanszírozásba is –, akkor ezzel már nagyon sokat tettünk. Az, hogy megszűnt a súlyponti kórház megkülönböztetés, úgy gondolom, kisebb jelentőségű, mert ma mindenki meg tudja mondani, hogy melyik kórház miért súlyponti, és a progresszív ellátás rendszerében hová helyezhető. A korábbi póluskórház, a most tervezett nagytérségi kórház, az intézmények közötti nem teljességgel definiált integráció ma még nehezen „emészthetők" – még az önkormányzatok számára is –, és félő, hogy másként értelmezik akár egy megyén belül is ezeket a fogalmakat.

Inkább olyan megoldást kellene találni, amelyik a mindenki által már elfogadott rendszerben, közérthető módon biztosítja a progresszivitást, és szabja meg a feladatokat, mely a szolgáltatót arra a szintre delegálja. A nagytérségi együttműködés – a különböző fenntartók miatt – szokatlan helyzetbe hozhat olyan intézményeket, amelyekben a gazdálkodás, a személyi ellátottság ma is elfogadható, míg a másik kórház esetleg kevésbé felel meg ezen kritériumoknak. A jelenlegi önkormányzati rendszerben ezeknek a fenntartóknak nehéz lesz egyezkedni. Nem szívesen működik együtt egy olyan intézmény, amely már kialakította a kapcsolatrendszerét más intézményekkel, illetve gazdasági vonalon a beszállítókkal, hogy most egy új integrációban esetleg a bizonytalanságba sodródik. Ezért ezeket kötelezően nem kellene létrehozni, csak ahol ez kivitelezhető, ahol az előny a közös beszerzések és más előnyök miatt bizonyított, és ahol ezzel az egyes intézmények és a fenntartóik egyetértenek. Előnytelen integrációt nem szabadna szankcionálni. Ezt felül kellene bírálni.

– Milyen jövő esztendőre számíthatnak a kórházak?

– Magam elég régen benne vagyok az egészségügyi szakmában, megéltem már sok változást, reformot, egyebet, de lehetnek többen, akik nehezen értik meg a gyors és sokszor a mai helyzetben talán nem a legfontosabb változtatásokat. A távlati cél és az egyes intézmények sorsát jelentő elképzelések hiányában mit jelent számukra idén a „túlélés", jövőre a fennmaradás? Hogyan akarunk fenntartani és változtatni, ha az egyes intézetek nem látják saját jövőjüket? Talán 2011-ben ez is kiderül. Addig is minden olvasónak kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok!

(A beszélgetés teljes terjedelmében a KÓRHÁZ szaklap 2010/12. számában olvasható.)