Változó egészségügy: hol tartunk most?

A GfK orvosok véleménye alapján vázolja a hazai egészségügyi rendszer erővonalainak változását.

A globális trendek kutatói egyre inkább egyetértenek abban, hogy a válság utáni növekedés és a várható új világrend motorja az egészséggazdaság lesz és az egészséggel kapcsolatban egyre inkább fogyasztókról kell beszélnünk. Mindennek az is következménye, hogy az egészségügyi rendszer, mint fontos állami alrendszer a korábbi megközelítésekkel és gondolkodásmóddal nem tartható fenn, alaposan át kell alakítani azt. Mind az állam egészségfelfogását, mind az egészségügyi rendszer szerepét és működtetési módját.

A rendszer nehézségeit és problémáit tapasztalva teljes joggal merül fel időről időre hazánkban is az egészségügyi rendszer teljes átalakításának szükségessége. Most, 2010 második felében végén érdemes megvizsgálnunk, hol tartunk, és hogyan jutottunk el idáig.

A GfK Hungária Piackutató Intézet az elmúlt években kutatássorozatot végzett orvosok széles körű személyes megkérdezésével, annak érdekében, hogy nyomon kövesse az egészségügyi rendszer erővonalainak megváltozását. A 2007. február és 2009. október között összesen 672 orvossal megvalósított mélyinterjú alapján az alábbi, folyamatosan változó helyzetet lehet leírni a magyar egészségügyről.

A 2006/2007-es évek fordulója meghatározó pontja volt a GfK Hungária által vizsgált időszaknak, amikor a kormányzat jelentős mértékben átalakította az egészségügyi rendszer szabályozását.

Az azt megelőző rendszer fontos jellemzője volt, hogy az egészségügyi dolgozók alapvetően szolgálatot teljesítettek és a rendszer a benne dolgozók szempontjait vette elsősorban figyelembe, pedig napjainkban már alapvetően a fogyasztókért megvalósuló szolgáltatásról és annak menedzsmentjéről kellene beszélnünk. A rendszerbeli folyamatok a 1990-es és 2000-es években egyre jobban elváltak a fogyasztók, köztük a betegek igényeitől, és egyre romlott az egészségügyi ellátás megítélése.

2007 előtt a magyar egészségügyi ellátás motorját elsősorban a benne dolgozók hivatástudata adta, akik jól akartak gyógyítani. Ennek érdekében versenyeztek a forrásokért, részben az OEP által biztosított forrásokért, részben ezen felüli többletpénzekért.

A nemzetközi trendek és hazai viszonyok alapján teljes mértékben indokolt volt, hogy 2006 végén, 2007 elején komoly változtatási lépéseket határozott el az akkori kormányzat. Az egészségügyi rendszer alapvető változtatásokat igényelt mind a fenntarthatóság biztosítása, mind a teljesítőképesség, eredményesség és észlelt minőség javítása érdekében. A szándék és a kommunikált végcél megfelelt a nemzetközi egészségügyi trendeknek, a kevesebb egészségügyi intézmény, a finanszírozási döntések decentralizálása és ezzel közelebb vitele a fogyasztókhoz, a betegek és páciensek egyéni felelősségvállalása, a teljesítményfinanszírozás és a minőségi kontroll szerepének erősítése egyértelműen a teljes rendszer működőképességét és minőségi javulását eredményezhette volna. Azonban a valóságban ez mégsem tudott megvalósulni.

Ilyen nagyságrendű és jelentőségű változtatásokra közgazdasági szempontból egyértelműen a változásmenedzsment eszközrendszerét érdemes alkalmazni. Ennek három meghatározó fázisa van. Elsőként fel kell lazítani a meglévő rendszert, hogy elindulhasson a változás, azt követően a második lépésként magát a változtatást kell irányítani és vezetni az elhatározott, kívánt irányba, végül harmadik lépésként az új rendszert és annak működését kell megszilárdítani. A felsorolt három fázis közül az első valósult meg 2007-ben, részlegesen és rendkívül drasztikus formában az akkor megkérdezett orvosok szerint.

A kutatási eredmények szerint szinte a teljes orvosi és egészségügyi kar úgy értékelte, hogy háborús helyzet volt az egészségügyben azokban a hónapokban. Az orvosok a tűzvonalban érzeték magukat, mintha katonai szolgálatot teljesítettek volna. Kényszerhelyzetben voltak, parancsokat kaptak, és azt gondolták, bizonyos parancsokat nem érdemes megszegni. Az orvosok nagy része elveszettnek érezte magát. Állandó fenyegetettség érzés volt rajtuk, nem voltak kapaszkodóik, kilátástalanságot és bizonytalanságot éreztek. Szorongás és depresszió jellemezte az egészségügyben dolgozók munkáját. A közösségi célok hiányában és a jelentős egyéni bizonytalanság eredményeképpen az orvosok az ellátás minőségének biztosítása helyett egyre inkább saját egyéni céljaik és boldogulásuk felé fordultak.

A változtatási lépések hatására minden szereplő számára világossá vált, hogy azt, amit addig csinált, úgy már nem teheti tovább, és új munkamódszereket, stratégiákat kell alkalmaznia. Ebből a szempontból a változtatás, a reform elérte célját, az egészségügyi rendszer dolgozói, az orvosok, intézményvezetők, sőt a betegek gondolkodása megváltozott.

A változásmenedzsment második lépése, a változás, az új cselekvési módok kidolgozása, gyakorlatba ültetése, optimalizálása és megvalósítása már sokféleképpen valósult meg. Rendszerszintű útmutatások és irányvonalak hiányában a változás ad hoc módon kezdett megvalósulni.

A változtatási lépések és az erős médiakommunikáció hatására a betegek megértették a változtatási szándék fő üzenetét, és ráébredtek, az egészségügyi rendszerben is valójában vevők, így egyre inkább fogyasztókká akarnak válni páciensként is. A betegek új igényekkel jelentek meg, köztük sok olyannal, amelyet korábban nem mertek vagy nem akartak megfogalmazni, és amelyek felkészületlenül érték a rendszert, nem voltak meg a mindennapokban alkalmazható egységes válaszok az újonnan felmerülő kérdésekre. Ez tovább növelte az orvosok bizonytalanságát, és még heterogénebbé tették a szolgáltatási rendszert.

Az intézményvezetők egyéni elképzeléseik, kapcsolatrendszerük, kitartásuk és tehetségük szerint tudtak a pályázati rendszer útján jelentős forrásokhoz jutni, és infrastrukturális fejlesztéseket indítani. Azok az orvosi erőfeszítések és innovációk, amely korábban legnagyobb részben az ellátórendszert és saját hivatásuk végzésének körülményeit javították, egyre nagyobb részben magáncélok, magánvállalkozások indítását és fejlesztését szolgálják, látva a rendszer hiányosságait és a fogyasztók igényeit. Ennek jelei a rendszer működésében is tetten érhetők, a számvevőszék 2009 júliusában közreadott jelentése szerint a 2006 és 2008 közötti három évben tízszeresére, 34,7 milliárd forintra nőtt a kiszervezett szolgáltatások mértéke a közfinanszírozott kórházi ellátások kiadásain belül.

A változtatás harmadik fázisa, a változás intézményesedése a jelenlegi szabályozási, vezetési és különösen érzelmi keretek között nem tud megvalósulni, számos akadályba ütközik. A változás rendkívül heterogén módon valósult meg, az egészségügyi értékteremtésnek, és a fogyasztói szemléletnek megfelelő ellátás és szolgáltatás csupán egy-egy mikrokörnyezetben jelent meg. Ezek sem tekinthetők stabilnak a szabályozási és finanszírozási környezet gyakori és olykor jelentős változása miatt. Ebből fakadóan a jelenlegi helyzetet a folyamatos rendszerbeli fluiditás jellemzi.

(Forrás: GfK Hungária, LHS HealthCare. A teljes tanulmány a Lege Artis Medicinae szeptemberi számában jelenik meg)