Hiányzik az átgondolt, hosszú távú iparpolitika

Az egykori iparágak közül csupán a hazai gyógyszergyártás maradt talpon 1989 óta. De vajon meddig?

Az egykori iparágak közül csupán a hazai gyógyszergyártás maradt talpon 1989 óta. De vajon meddig? Interjú Rózsa Andrással, a Teva Magyarország Zrt. vezérigazgatójával.

- A napokban nyilvánosságra került, majd megváltoztatott jövő évi költségvetési terv sok jóval nem biztatja a gyógyszerpiaci szereplőket, hiszen a számok szerint lényegében stagnál az egészségbiztosító gyógyszerkasszája, miközben egy fillérrel sem kívánják csökkenteni a gyártói, forgalmazói befizetéseket.

- Kevés olyan európai ország van, amelyik saját gyártású termékekből képes fedezni lakossága gyógyszerigényének majd 50 százalékát. Magyarország e ritka kivételek egyike. Ráadásul, miközben a betegek felét mi látjuk el, az általuk kínált készítmények átlagára fele az importált gyógyszerekének. Ennek tudható be, hogy árbevételünk a teljes forgalomnak csupán az egyharmadát éri el. Mindezek ellenére egyre barátságtalanabb környezetben vagyunk kénytelenek működni. Erre talán elegendő egyetlen példa: az unió országaiban használatos 17 féle megszorító intézkedésből nálunk alkalmazzák a legtöbbet, 16-ot. Utánunk Franciaország következik ennek a felével, majd Németország, ahol – tudomásunk szerint –még ennél is kevesebb praktikával próbálják kézben tartani a gyógyszerkasszát.

- Mik ezek a módszerek?

- Ilyen például az az 5 millió forintos díj, amelyet minden egyes orvoslátogatónk után be kellett fizetnünk. Az Alkotmánybíróság végül jogi kifogást emelt bevezetése ellen, így ma már nem kell ezeket a milliókat betennünk az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) kasszájába, ám vissza egy fillért sem kaptunk. De említhetném a negyedévenkénti fixesítéseket is, azt a gyakorlatot, amikor az adott terápiás- vagy gyógyszercsoporton belül legolcsóbbá váló készítményhez igazítják a többi ártámogatását.

Az ily módon bekövetkező ármozgás – amelyek ma már legfeljebb egy-két forintnyi eltérést jelentenek a korábbi térítési díjakhoz képest – senkinek sem válik hasznára, de főként nem a célként megjelölt betegeknek. Negyedévente módosítani a krónikus betegek gyógyszerelését, csupán azért, mert néhány forinttal csökken a térítési díj, orvosszakmailag nehezen elfogadható. Az eljárás gondot okoz a nagy- és kiskereskedőknek is, hiszen nem tudják, milyen terméket célszerű készletezniük, s persze a gyártóknak, akik nem ad hoc módon, hanem jó előre programozottan – megtartva a hihetetlenül szigorú nemzetközi minőségbiztosítási szabályokat – gyártanak le adott mennyiséget egy-egy termékükből.

Gyakorlatilag a gyógyszergazdaságossági törvény 2006-os bevezetése óta folyamatosan kérjük a félévenkénti árkihirdetést – hiába. S akkor még nem szóltam arról, hogy ilyen körülmények között a cégek miként tudnak éves pénzügyi tervet készíteni. Említhetném még a sok vihart kavart, orvosi gyógyszerfelíró programot, vagy azokat a több milliárdos befizetéseket, amelyeket beszednek a gyártóktól. Amennyiben létezik Robin Hood adó, akkor ez az. Mint közismert kétféle címszó alatt fizetünk a kasszába. Egyrészt cégenként visszaadjuk a patikában kiváltott termékeink után adott tb támogatás 12 százalékát, másrészt meghatározott arányban fedezzük az esetleges gyógyszerkassza túllépését. Mintezt oly módon, hogy nélkülünk határozzák meg a gyógyszerek ártámogatására fordítható éves keret nagyságát.

- Hallani olyan véleményt is, hogy csupán az extraprofitot veszik el a gyógyszercégektől.

- Legfeljebb a költségvetés hiányához képest beszélhetünk extraprofitról. Mitől extra a profit? Ez az ipar magas kockázattal, óriási tőkét igényel, ehhez képest hoz kétszer annyit, mintha bankba tennénk a pénzt. Ettől? Egy új gyógyszer kifejlesztése körülbelül tíz évig tart és dollármilliókba kerül, miközben megeshet – volt rá példa! -, hogy az utolsó kísérleti fázisban derült ki olyan mellékhatás, amiért az egészet le kellett állítani. Ha nem lenne profit, akkor a ma már egyre drágább, molekuláris szinten zajló kutatásokat és fejlesztéseket nem tudnánk miből finanszírozni. Nem szólva a genetika és a biotechnológia megjelenéséről, ami tovább drágítja a munkát. S akkor még csak a gyógyszergyártás „látványos" részéről beszéltem. Holott van egy jelentős, a nagyközönség számára láthatatlan része is a dolognak, a minden egyes pontján minőségbiztosítási elemekkel tarkított gyártási folyamat. Ez sem két fillér.

- Mindezek ellenére még sem jelennek meg a piacon igazi, áttörést hozó készítmények. Olyanok például, mint amilyen a penicillin volt egykoron. Miért?

- Talán azért, mert még nem tart ott a tudomány. Ez egyébként egy másik fontos problémát is súrol, azt nevezetesen, hogy mit nevezünk originális illetve innovatív gyógyszernek. Erről rengeteg vita zajlik a nemzetközi szaksajtóban. Szerintem csak az tekinthető valóban innovatív készítménynek ami vagy teljesen új terápiát hoz, korábban gyógyíthatatlan betegséget tesz gyógyíthatóvá, illetve szignifikánsan hatékonyabb, mint a korábban alkalmazott gyógyszerek. Azt viszont, amikor megjelenik valaminek a 26. változata, s ez csak annyiban különbözik az előzőktől, hogy nem naponta kétszer, hanem csak egyszer kell bevenni, nem tekintem innovatívnak, de még originálisnak sem nagyon. Az úgynevezett me too készítményeken valóban lehet extra profit, hiszen nem új hatóanyag kifejlesztése áll mögöttük, viszont szabadalmi védettséget kapnak.

- Kanyarodjunk vissza az iparra és a kereskedelemre. Bár a hazai gyógyszergyártók sírnak-rínak, azért még mindig a topon vannak, mondhatni: maradt mit a tejbe aprítaniuk.

- Ez egy kapitális tévedés. Néhány adat: a gyógyszergazdaságossági törvény „eredményeként" a négy hazai cég – Teva, Sanofi-Aventis, Richter, Egis – együttesen 12 százalékos forgalomcsökkenést volt kénytelen elszenvedni. A sors fintora, hogy legrosszabbul az a Richter járt, amelynek pedig résztulajdonosa a magyar állam. A hazaiak többségében generikus készítményeket állítanak elő, s mint tudjuk, évek óta létezik egy generikus program. Ennek ellenére 2006-tól – az IMS Health adata szerint – közel 30 milliárd forinttal csökkent a generikus készítmények forgalma, miközben az originálisoké növekedett.

Eltekintve most a számoktól, a legnagyobb gondot abban látom, hogy Magyarországon nincs átgondolt, koncepciózus iparpolitika. S ennek hiányát nem véletlenül a gyártók érzik a legjobban, hiszen ez az egyetlen olyan, már korábban is meglévő iparág, amely talponmaradt a rendszerváltás óta eltelt közel húsz évben. A kérdés csak az, meddig?…