Mikor fizessünk a gyógyításért?

Kiválthatja-e a vizitdíj a hálapénzt? Azt, amit a háziorvost rendszeresen felkereső idős emberek rutinszerűen adnak orvosuknak, talán igen.

Megtisztelő, hogy Kincses Gyula, a magyar egészségügy reformjának egyik vezető szakértője száll vitába a vizitdíjjal szemben korábban előadott érveimmel - kezdi válaszcikkét Bauer Tamás a Népszabadságban.

MInt írja, az állam szervezésében nyújtott különféle szolgáltatások ingyenességével szembeni legfontosabb érvek: a javak korlátossága és a költségek legalább részleges áthárításának indokoltsága.

Az egészségügyben természetesen ma sincs ingyenesség. Egészségbiztosítási járulékot fizetünk, részben magunk, részben munkáltatónk. Ezzel váltjuk meg azt, hogy az orvosnak, illetve a kórháznak fizetnünk kelljen a kezelésért.

Az embereknek éhségük csillapításához nagyjából ugyanannyi élelemre van szükségük, és saját döntésükön múlik, hogy mivel tömik meg gyomrukat, hogy olcsóbb vagy drágább élelmiszereket választanak éhségükre és az evés élvezetére. Abban viszont nagy különbség van az egyes emberek között, hogy milyen betegségekben szenvednek életük egyes szakaszaiban, nagyon eltérő mértékű gyógykezelésre van szükségük, és ennek nagyon különböző anyagi terheit egyenlíti ki a biztosítás. Ezért jutott el oda a modern társadalom, hogy nem alkalmanként fizetünk az orvosnak, hanem előre, biztosítási díjban (vagy adóban). Kitartsunk-e emellett, vagy egészítsük-e ki alkalmankénti fizetéssel. Ez a kérdés.

Az egyetemi tandíjat helyeslem, mert a felsőfokú továbbtanulás a fiatalok saját döntésén alapul, életük folyamán nagy előnyt jelent számukra másokhoz képest, és a részvétel terhei nem véletlenszerűek, hanem a résztvevők számára kiszámíthatók, egyenletesen oszlanak meg közöttük. Az egészségügyben viszont helyes a pénzügyi terhet függetleníteni az egyes személyek általi igénybe vételtől, "fogyasztástól", mely előreláthatatlan, kiszámíthatatlan és nagyon egyenlőtlenül oszlik meg az emberek között.

Igaz, vannak olyan betegségek, amelyek viszonylag egyenletesen oszlanak meg az emberek között, és kezelésük viszonylag mérsékelt költsége is egyenletesen oszlik meg. Ilyen a szemüveg vagy a fogászati ellátás, és indokolt lehet ezek kivétele a biztosítás által térített ellátások köréből, ahogy sokféle, bagatell betegség (meghűlés, gyomorrontás stb.) kezelésére a beteg által, saját döntése szerint beszerzett gyógyszereket sem támogatja a biztosító. E kivételektől eltekintve azonban indokolt, hogy a szükséges kezelések költségeit az orvosnak, illetve kórháznak a biztosító térítse meg.

Nem kell-e mégis "önrésszel" késztetni az egészségügyi "fogyasztás" mérséklésére? Fenntartom, hogy ennek több lenne a hátránya, mint az előnye. Ha az önrész pár száz forint, akkor a legtöbb embert nem tartja vissza semmitől, és az adminisztrációja többe kerül, mint a bevétel. Ha viszont olyan mértékű, hogy van visszatartó ereje, akkor sokakat késztethet az orvoshoz fordulás elhalasztására, amitől később még a gyógyítás költsége is magasabb lesz.

Kiválthatja-e a vizitdíj a hálapénzt? Azt, amit a háziorvost rendszeresen felkereső idős emberek rutinszerűen adnak orvosuknak, talán igen. De azt a sokkal jelentősebb hálapénzt, amit szülés vagy súlyos műtétek esetében adnak a kiszolgáltatott betegek a jobb ellátás reményében, aligha. Márpedig éppen ez az, ami anyagi kiszolgáltatottsággal tetézi a beteg helyzetéből fakadó kiszolgáltatottságát, s aminek kiküszöbölését az egészségügyi reform egyik legfontosabb céljának tartom.