A legsúlyosabb választás, ki kapjon ellátást

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Weborvos!

A kezelések korlátozása mindennapos gyakorlat az orvoslásban, mégsem állítható, hogy a gyógyításban bárki életkor alapján szelektálna.

A magyar egészségügy legnagyobb titkai közé tartozik, hogy az orvos miként választ kezelést a súlyos és különösen az idős betegek számára. Ami az egyik oldalról gyógyítási szabadságnak látszik, az a másikról takarékosságnak – vagy épp hátrányos megkülönböztetésnek.

Matkó Ida aneszteziológus, a betegjogvédelemmel foglalkozó Szószóló Alapítvány alapítója személyes élményét idézte példaként. Sógornője hetven múlt, amikor agyvérzéssel a szegedi belgyógyászati klinikára került. Az asszony mozdulni alig tudott, de beszélni még képes volt. Az őt látogató rokonok csak napokkal később vették észre, hogy a rendszeresen szedett gyógyszerei közül az egyiket nem kapja. A kezelőorvost Matkó Ida még szakmabeliként is csak nehezen tudta telefonvégre kapni. Ő aztán végül is elmondta, hogy abban az intézményben azt a bizonyos gyógyszert az intézetvezető utasítására a 65 év feletti betegek nem kaphatják.

Tény, hogy a lakosság öregedése mind nagyobb költségeket ró az egészségügyre. A gyakorlatban nincs a világon olyan gazdag ország, amely mindenki számára képes lenne biztosítani minden elérhető ellátást. Így a pénzszűke miatt az intézményvezetők, az orvosok döntésre, szakzsargonban: sorolásra kényszerülnek. A katasztrófaszabályok egyértelműek: azokkal, akik az orvosi segítségnyújtás ellenére is meghalnának, vagy nem túl súlyos a sérülésük, egyszerűen nem kell foglalkozni. Az elsők azok, akiknek azonnali segítségnyújtásra van szükségük az életben maradáshoz. Minden más esetben már azt sem egyszerű megmondani, hogy egy-egy tünet vagy betegség gyanúja esetén kinek és milyen vizsgálat, kezelés jár. Így a kezelésre szorulónak nincs más lehetősége, mint hogy rábízza magát az orvosra.

A gyógyítás nem egzakt tudomány. Tudományosan igazolt, illetve még nem bizonyított feltételezések, megérzések elegye. Sokszor az orvosok előtt sem világos, hogy abban, amit épp tesznek vagy javasolnak, hol végződik a tudomány és hol kezdődik a megérzés. A beteg természetesen nem illetékes annak eldöntésében, hogy az A vagy a B terápia hatékonyabb-e, viszont azt csak ő döntheti el, hogy vállalja-e a többletrizikót. A kezelésről – a törvény szerint – nem is az orvosnak, hanem a betegnek kell döntenie, orvosi beavatkozás kizárólag az érintett hozzájárulásával végezhető. Tehát a páciens – az életmentő kezeléseken kívül – ha túl kockázatosnak tartja a terápiát, megtilthatja alkalmazását.

– A törvény betegjogi fejezete a gyakorlatban nem működik – állítja Kovács József bioetikus. – A legtöbb esetben nincs megfogalmazva, milyen eljárás jár a kórházban, vannak ugyan protokollok, de azok betartását sem ellenőrzik, és ez beteget és orvost is kiszolgáltatottá tesz. A szakember szerint évente 30-40 ezer olyan haláleset történik, amely előtt olyan orvosi döntésre van szükség – például mennyire legyen agresszív a kezelés –, amiről a betegnek kellene a végső szót kimondania, ám alig-alig hallani ilyesmiről. Orvosokkal, jogászokkal beszélgetve is az derül ki, hogy szinte elő sem fordul, hogy például az intenzív osztályokon a beteg akaratnyilvánítása (élő végrendelet) szerint történjen a halált megelőző kezelés. Kovács József szerint ehhez a törvény sem ad használható útmutatást.

Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szervezett, Az emberhez méltó halál címmel megrendezett konferencián Élő Gábor, a Semmelweis Egyetem Aneszteziológiai és Intenzív Terápiás Klinikájának igazgatóhelyettese az újraélesztés meg nem kezdését, illetve az annak abbahagyásával kapcsolatos orvosi attitűdöket vizsgáló kutatása alapján állította: a kezelések korlátozása mindennapos gyakorlat az orvoslásban.

De egyéb jelek is vannak. Egy még be nem fejezett, a WHO támogatásával zajló vizsgálat adatai szerint az infarktussal kórházba kerülő, 70 év feletti betegeknél sokkal ritkábban végeznek katéteres szívkoszorúér-tágítást, mint a fiatalabb betegeknél. 2008-ban a 70 évnél fiatalabb infarktusos betegek 70-80 százalékánál elvégezték a beavatkozást. Ugyanezt a kezelést a hetvenévesnél idősebb férfiaknak az 50 százaléka, a nőknek csak a 40 százaléka kapta meg. Nyolcvan felett az arány még rosszabb, akkor már csak a férfiak 30, a nőknek 20-25 százaléka jutott a terápiához. Az adatokhoz Belicza Éva kutató hozzáfűzte: további elemzésre volna szükség annak eldöntésére, hogy a terápia alkalmazásában, pontosabban elhagyásában valóban a betegek kora vagy más egyéb okok játszottak-e közre. Könnyen lehet, hogy az infarktussal bekerülők katéteres koszorúér-tágítása ellenjavallttá vált a páciens egyéb betegségei miatt, vagy túl nagy kockázattal járt volna.

Az orvosi ellátás és a kor közötti összefüggésekre figyelmeztetnek egyes adatok az Egészségmonitor Kft. és az Egészségbiztosítási Felügyelet közös jelentésében is. Ebben az áll, hogy a kor előrehaladtával mind súlyosabb keringési és daganatos betegeket gyógyítanak az egyre költségesebb terápiákkal, ám 45 év felett a kezelések átlagértéke jelentősen csökken. Az is látszik, hogy a fiatalabb betegek feleannyi időt töltenek kórházban, mint az idősebbek, de mindez csak 75 éves korig igaz – az ennél idősebbek ápolási ideje már drasztikusan csökken. Az elemzés egyik készítője, Vitrai József, az Egészségmonitor Kft. ügyvezetője szerint mindebből mégsem állítható, hogy a gyógyításban bárki kor alapján szelektálna. Ehhez sokkal több aprólékos és a különböző adatbázisokban rendelkezésre álló adatoknál is pontosabb információ kell. Ilyet azonban egyelőre nem gyűjt senki.