A magyar zseb és az uniós szabvány

Eddig ketten csatlakoztak a polgármesteri engedetlenségi felhíváshoz, kérdés, kinek jó, ha rossz a víz?

Eddig ketten csatlakoztak ahhoz a polgármesteri engedetlenségi felhíváshoz, amelyet az elmúlt napokban küldött szét dél-alföldi kollégáinak Belágyi Mihály, a Bács-Kiskun megyei Tompa polgármestere. Belágyi fenyegetőnek tartja, hogy az ÁNTSZ a szükségvízellátás elrendelését helyezte kilátásba. Kiszámolták: a lajtos kocsiból kiszolgált víz évente 300-400 millió forintjába kerülne a szerb határ mellett fekvő településnek. A felhívás követeli, hogy a magyar állam 100 százalékos támogatással segítse a vízminőség-javító beruházásokat. A tompai polgármester hangsúlyozza: településükön a víz egészséges, tiszta, emberi fogyasztásra alkalmas. Belágyi Mihály nem vitatja az arzénra például 10 mikrogramm/literben meghatározott uniós norma jogosságát, de hozzáteszi: van olyan uniós irányelv is, hogy az ivóvíz és a szennyvízszolgáltatás nem kerülhet többe, mint az adott területen élő lakosság nettó jövedelmének három százaléka.

Továbbmegy ennél Forgó Henrik, a Csongrád megyei Csanytelek polgármestere. Csanyteleken nincs arzén az ivóvízben, ammóniából találtak a megengedettnél egy kicsit többet, de annak aránya is a mérési hibahatáron belül van. A községet mégis bele akarják kényszeríteni az ivóvízminőség-javításba a sokmilliós beruházás hitelből fölveendő önrészével és köbméterenként 100 forintot meghaladó vízdíjemeléssel. A polgármester levelére az ÁNTSZ Dél-alföldi Regionális Intézete elismerte, hogy a csanyteleki ivóvízben mért ammónium nem jelent veszélyt a lakosság egészségére. Az ÁNTSZ központjának közegészségügyi főosztálya is megerősítette ugyanezt.

A tisztiorvosi szolgálat ugyanakkor hozzátette: ez az álláspontja nem jelent felmentést az ivóvízminőség-javító program megvalósítása alól.

Vojnik Mária, az Egészségügyi Minisztérium államtitkára azt írta Forgó Henriknek: „Magam is egyetértek Polgármester Úrral abban, hogy olyan településen, ahol egészséges az ivóvíz, és ezt laboratóriumi adatok is alátámasztják, népegészségügyi indok miatt nem indokolt az ivóvízminőség-javító projektben való részvétel." Azt is hozzátette azonban az államtitkár asszony: „Az e levélben foglaltaknak semmiféle jogi kötelező ereje nincs".

- Erre a célra az Európai Unió felajánlott egy óriási összeget, amit Magyarországon valakik bármi áron szeretnének elkölteni - értelmezi a helyzetet Forgó Henrik. - Ebből a vizesszakmának hatalmas szakértői összegek jutnak, nem számít, hogy közben eladósítják az önkormányzatokat, és tovább terhelik az elszegényedő lakosságot. Amikor a legfontosabb szakmai szervezet és az illetékes minisztérium vezetői leírják nekem, hogy a csanytelekiek egészsége szempontjából a beruházásra semmi szükség, de sajnos nem tudnak mit tenni, akkor, úgy gondolom, másféle érdekek állnak a háttérben. Ezeket a berendezéseket csak a nyugat-európai országokból tudjuk behozni - a fejlettebb államok a vízminőség-javítás ki-követelésével valójában a saját cégeiket támogatják.

Forgó Henrik akkor kezdett el ezen gondolkodni, amikor egy-két helyről burkolt „figyelmeztetéseket" kapott: bezárathatják falujában az önkormányzati intézményeket, ha nem vesz részt az ivóvízminőségjavító programban, illetve más célokra sem fog uniós támogatást kapni. - Mérnök az eredeti foglalkozásom. Lakosonként napi három liter víz elfogyasztásával szoktak számolni. Ha a csanyteleki adatokat megnézzük, 2008-ban körülbelül 3200 köbméter vizet fogyasztottak el a helybeliek, miközben 100 ezer köbméterből WC-t öblítettek, mostak, mosogattak, autót mostak, kertet öntöztek. Minden harminc liter vízből 29 litert teljesen fölöslegesen tisztítanánk meg iszonyatos költséggel, az energiafelhasználódás megduplázódna, ami környezetvédelmi szempontból is abszurdnak tekinthető, mivel az erőművek károsanyag-kibocsátása is a duplájára nőne. Tartok tőle, hogy ha ezt kikényszerítik, az önkormányzatok előbb-utóbb kénytelenek lesznek eladni vízműveiket, ahol egyrészt a foglalkoztatási, másrészt a szociális szempontok, nem pedig a profitmaximalizálás szempontjai érvényesülnek. Eközben a lakosság számára megfizethetetlenné válik a víz, és valószínűleg a maguk által fúrt csőkutak valóban szennyezett vizét kezdenék inni.

Király Zoltán, a Dél-alföldi Regionális Fejlesztési Ügynökségnek (Darfü) a Dél-alföldi Ivóvízminőség-javító programért is felelős igazgatóhelyettese szerint az ÁNTSZ egyelőre az önkormányzatok tervezett intézkedéseiről kért információt. Még nem tudni, elrendelik-e a szükségvízellátást. Nem titok, mondja, hogy tárgyalások folynak az Európai Unióval a határidő meghosszabbításáról, ezek eredménye azonban előre nem látható. Király szerint a program késlekedésének oka, hogy az első pénzügyi források csak 2006-ban nyíltak meg. Mindjárt kiderült, hogy az akkor rendelkezésre álló pénz nem elég. Az eredeti elképzelést - hogy először ott valósítsák meg a beruházásokat, ahol az uniós határértéket jelentősen meghaladja a szennyezés - fel kellett adni, mert ezek a települések az ivóvízrendszerben szorosan kapcsolódnak a környezetükhöz, ahol esetleg nem olyan súlyos a helyzet. A Darfü igazgatóhelyettese hangsúlyozza: rendkívül bonyolult egyeztetési folyamatról van szó, amelyben sokszor az eltérő érdekű önkormányzatok nagyon nehezen tudnak megegyezni.  A vízkészletek állapotfelmérése, a hálózatok állapotának felmérése, az optimális üzemeltetői struktúra kialakítása, tervek és pályázatok készítése, kommunikációs feladatok ellátása, a közbeszerzési eljárás előkészítése körülbelül 1,5 milliárd forintba került, de ennek eddig a felét fizették ki.

Belágyi Mihály, az engedetlenségi mozgalmat kezdeményező tompai polgármester azt mondja: a lakosságnak egészséges ivóvízre van szüksége, de nem olyan áron, amelyet nem tud megfizetni. Ha mégis a drága víz igénybevételére köteleznék a tompái önkormányzatot, ő nem engedelmeskedne, és ha ezért megbüntetnék, „akár az adósok börtönébe is bevonulna".