A reformok kritikus hiánya | Weborvos

A cikket Bokros Lajos közgazdász, a Közép-európai Egyetem tanára írta.

Bokros Lajosnak január végén hosszú tanulmánya jelent meg az Élet és Irodalom önálló mellékleteként a Reformok kritikus tömege (január 23.) figyelemfelkeltő címmel, melyben összegezte mindazokat az okokat, amelyek a jelenlegi súlyos, bizonyos értelemben folyamatosan romló (pl. forintárfolyam) gazdasági helyzetben megindokolják, és miért van szükség legalább öt területen azonnali, egymással jól összehangolt, egymás hatását olyan mértékben felerősítő reformokra, hogy gyökeresen megváltozzon a hazai társadalom uralkodó magatartásmintája, újra érték legyen a munka, büszkeség az adózás, és ennek alapján újra megindulhasson a gazdaság növekedése.

Beigazolódott, amit várt; ésszerű ellenérvek hiányában a tanulmányt összeszorított fogakkal elhallgatja mind a kisebbségi kormány, mind pedig a legnagyobb ellenzéki párt. A kormány elegendőnek látta, hogy a gazdasági válságövezetek kezeléséért felelős kormánybiztos szájából elhangozzék egy gúnyos, ajakbiggyesztő, mindenképpen sommás megjegyzés, miszerint „nem szokás emberkísérleteket végezni".

A bizonyosan világszínvonalú válságkezelési tapasztalatokkal felszerelkezett, vélhetően nemzetközi hírű szakértőnek teljesen igaza van. Csak kritikájának céltábláját tévesztette el. Amit ugyanis az ő kormánya évek óta művel, az a magyar társadalom jövőjének elzálogosítása. Az embertelen kísérlet tavaly ősz óta felgyorsult. Kísérlet félmillió eladósodott háztartással, vajon meddig bírják még a forint értékvesztése nyomán égbe szökő törlesztési terheket. Kísérlet több tízezer kisvállalkozóval, hogyan lesznek képesek a szűkülő piacon nemcsak maguk megkapaszkodni, hanem százezreknek munkát adni. Kísérlet a kivitel zömét megtermelő nemzetközi vállalatokkal, hogy újabb befektetések helyett vajon elviszik-e a tevékenységüket olyan országokba, ahol az adók alacsonyabbak, a kormány pedig ésszerűen cselekvőképes. Kísérlet tízmillió állampolgárral, vajon nem roskad-e végleg össze közös tulajdonunk, a magyar állam a zömmel külföldi hitelekből táplált felelőtlen túlköltekezés következtében hatalmasra duzzadt adóssághegy alatt.

Tiszteletre méltó kormánybiztos nem tudja azt, amit az egész magyar társadalom tud már: a szerkezeti reformok hatásaként előálló helyzetet nem az álmok világába tartozó, elképzelt jóléttel, hanem az eddig folytatott jövőfelélő gazdaságpolitika következtében gyorsan romló mai helyzettel, illetve a további tehetetlen sodródás következményeivel illik összevetni.

Természetesen jóval nagyobb baj, hogy ezt a kormány sem tudja. Hiszen ha tudná, nem állt volna elő egy olyan „válságkezelő" csomaggal, amely a jövő megalapozását szolgáló érdemi reformok közül egyet sem tartalmaz. Élesen hasított a kormányzati mellébeszélés ködébe a Reformszövetség (továbbiakban: RSZ) részleges programja. Abban ugyanis vannak komoly reformelemek, noha - mint később kifejtem - sok területen tovább kell és lehet is menni. A program így is „dermesztően" hatott. Szerencsére csak a kormányfőre, nem pedig a magyar társadalomra.

Mind a kormány, mind az RSZ programjában központi helyet foglal el az adórendszer átszabása. Vannak közös alapelvek és alapelemek. Mindkét program kimondott célja a gazdaság versenyképességének fokozása, ennek érdekében elsősorban a munkaadói közterhek csökkentése. Ezen túlmenően némi teherátrendezésre kerülne sor a társadalom tagjai között azáltal, hogy egyrészt növekedne az általános forgalmi adó (áfa), és csökkenne a személyi jövedelemadó (szja), másrészt belépne az ingatlanok mainál erőteljesebb adóztatása. Ezekkel a célokkal és változási irányokkal alapvetően egyetértek.

De az ördög mindig a részletekben, néha az egészen aprónak tűnő részletekben búvik meg. Lényeges különbség a két program között az, hogy a kormány legfeljebb 5 százalékponttal kívánja csökkenteni a munkaadók közterheit, míg az RSZ esetében ennyi csak a kezdet; ők összesen 10 százalékpontos csökkentést tartanak szükségesnek és lehetségesnek. Minthogy a mérték kérdése döntő lehet a versenyképesség helyreállítása szempontjából, ebben a tekintetben az RSZ javaslata jóval kedvezőbb.

Mindkét javaslatnak van azonban egy komoly hiányossága. Sem az 5, sem az összesen 10 százalékpontos csökkentés esetében nem ismeretes, hogyan oszlik ez meg a mai 32 százalékos munkaadói közteher három eleme között. Ez a közteher ugyanis az idén 24 százalékra emelt nyugdíjjárulék, az 5 százalékra csökkentett egészségbiztosítási járulék és a 3 százalékos, szűkebb értelemben vett munkaadói járulék összegeként adódik. (Ez utóbbi bevétel a Munkaerő-piaci Alapot táplálja.) Vajon melyik elemből mennyit veszünk el úgy, hogy a csökkenés összesen 5, illetve 10 százalékpont legyen?

Úgy tűnik, hogy a gondolkodást mindkét esetben kizárólag a munkaadói közteher általános csökkentésének igénye vezérelte, és az államháztartás szempontjai figyelmen kívül maradtak. Ez azonban komoly probléma. Értem én, hogy a munkaadónak szinte mindegy, hogy az államháztartás melyik (al)zsebébe mennyit dugnak a tőle elvett adóforintokból, de a társadalomnak korántsem. Azért van ugyanis a felosztó-kirovó elvű állami nyugdíjak rendszere, az egészségügy és a munkanélküli-ellátás finanszírozása mind az állami költségvetéstől, mind pedig egymástól elkülönült pénzalapba szervezve, hogy ezek nagyjából tartósan egyensúlyban legyenek. Ha teljesen mindegy, hogy a munkaadói közterhek csökkentése melyik edényen mekkora lyukat üt, és nem szólunk arról, hogy ezeket a külön lyukakat milyen módon foltozzuk be, akkor logikusan az a következtetés adódik, hogy többé nemcsak az elkülönült kasszák egyensúlya, hanem azok léte sem fontos.

Természetesen lehet képviselni ezt az álláspontot, de akkor nyíltan ki kell jelenteni, hogy fel akarjuk számolni az elkülönült társadalombiztosítást, és mind az állami nyugdíjakat, mind az egészségügy finanszírozását, mind pedig a munkanélküli-ellátást a továbbiakban a központi költségvetésből kívánjuk fedezni, ahol a nyugdíj, az egészségügy és a munkanélküli ellátás közvetlenül versenyez minden közkiadással. Ez hallatlan horderejű reform, ami messze túlmutat az adórendszeren, íme egy fontos példa arra, hogy a reformok szorosan összefüggenek. Nincs külön adóreform a nyugdíjak, az egészségügy, a munkanélküliségi támogatás, tehát az egész társadalombiztosítás reformja nélkül!

Döntő különbség a kormány és az RSZ javaslatai között, hogy az előbbi nem kívánja felemelni a mai tételes egészségügyi hozzájárulást (eho), míg az utóbbi a mai 1950 forintról 5000 forintra növelné azt. Három szempontból is jobb az RSZ ajánlata. Egyrészt felbecsülhetetlen jelentősége van annak, ha a munkavállalók után munkaadóik valamiféle fejkvóta jellegű hozzájárulást fizetnek olyan társadalmasított szolgáltatások költségeinek fedezetére, amelyért elvileg nem kell fizetni az igénybevétel helyén és annak időpontjában. Másrészt a tételes eho emelése lehetőséget nyújthat a százalékos munkaadói közteher további csökkentésére. (Ebből talán az következik, hogy az RSZ a munkaadói egészségbiztosítási járulék teljes eltörlését javasolja, de nem tudjuk.) Harmadrészt ezzel a lépéssel elő lehet készíteni egy óriási horderejű reformot, a kétszintű versengő magánbiztosítás bevezetését az egészségügyben. Ezt a reformot az RSZ nem szorgalmazza, de lényeges, hogy az ilyen irányú fejlődés útját megnyitja!

Fontos tudni azt, hogy a tételes eho nem a százalékos teher helyett, hanem mindenképpen azt kiegészítve, amellett alkalmazandó. Egy évvel ezelőtti írásomban (A közteherviselés félreformja, Élet és Irodalom, 2008. február 29.) bemutattam erre egy konkrét számpéldát is. Kiemelendő, hogy a tételes hozzájárulásnak a mainál jóval nagyobb, a százalékosnak pedig kisebb szerepet célszerű adni. Ezt kívánja a társadalmi szolidaritás olyan körülmények között, amikor az alacsony jövedelműek, még inkább a jövedelmüket sikeresen eltitkolók alig vagy nem vállalnak terhet az egészségügy kiadásaiból, miközben szolgáltatásait igénybe veszik. Éppen emiatt a társadalombiztosítási közterhek túlzottan összpontosulnak a társadalom adófizető kisebbségén, aminek következtében aztán túl magasak. Ez pedig nemcsak a gazdaság versenyképességét csökkenti, hanem az adózó kisebbség adófizetési hajlandóságát is. Ördögi kör, nem csak a részletekben!

Mindebből logikusan következik, hogy az igazi reform ezen a területen valóban az lenne, ha a társadalom minden 18 éven felüli nem szegény tagja befizetné a tételes egészségügyi hozzájárulást, így a nyugdíjasok többsége is. Természetesen lehet azon vitatkozni, hogy mekkora legyen ennek összege. Világos azonban, hogy minél többen fizetnék ezt a fix összeget, annál kevesebb lehetne, és/vagy annál jobban lehetne mérsékelni a százalékos mértékű hozzájárulást. Nagy reform, amely a hazai munkaerő versenyképességét és a közteherviselés igazságosabbá tételét egyaránt jól szolgálná.

Ugyanez vonatkozik a személyi jövedelemadóra is. A magatartás-formáló szerkezeti reform az adófizetők körének szélesítése, az adóalap bővítése és a kedvezmények szűkítése, esetleg teljes megszüntetése. Magyarországon ma a közteherviselés egyik kirívó aránytalansága, hogy a 3,9 millió munkavállaló 40 százaléka, közel 1,6 millió munkavállaló minimálbéren van bejelentve. Becslések szerint ennek a létszámnak legfeljebb a fele, tehát mintegy nyolcszázezer munkavállaló igazi minimálbéres, tevékenységének hozzáadott értéke tényleg nem haladja meg a minimálbér mértékét.

Ehhez fogható adóelkerülés zömmel volt szocialista országokban fordul elő, ahol az állam - illetve ami ezzel egyenértékű, a társadalom - adófizető tagjainak kijátszása nemzeti sport. Ezt mindenképpen meg kell szüntetni, éppen a társadalmi szolidaritás és az igazságos közteherviselés érdekében. Ezért van szükség elsősorban a minimálbér adómentességének a megszüntetésére. De van még két másik fontos érv is. Egyrészt az adórendszer torzszülötte, az adójóváírás rendszere csak akkor iktatható ki, ha annak kiváltó okát, azaz magát a minimálbér adómentességét megszüntetjük. Másrészt az, hogy az adójóváírás rendszere a személyi jövedelemadó amúgy is túlságosan gyorsan emelkedő terhelését (a terhelés progresszivitását) tovább fokozza. Márpedig a fő feladat éppen az adóék csökkentése és kisimítása, ami legegyszerűbben éppen az adójóváírás intézményének felszámolásával érhető el.

Veres János pénzügyminiszter gyakran elmondja, hogy a minimálbér adómentessége tévhit, mert az emelt és a régi minimálbér közötti különbség már adózik. Sajnos nincs igaza. A régi minimálbérnek megfelelő összeg ma is adómentes. A fontos az lenne, hogy minden megkeresett forint adózzon, legalább jelképes összeggel. A minimálbér növekményének adóztatásával ezt sohasem érjük el.

Az adójóváírás megléte a közteherviselés arányait erősen torzító adómentesség legfényesebb bizonyítéka. Ezt kell felszámolni. Ha az szja rendszerét ma svájci sajttá lyuggató kedvezményeket amúgy is megszüntetjük, akkor elérhetünk egy másik fontos közpolitikai célt is. Olyan világossá, egyszerűvé, áttekinthetővé válhatna az adórendszer, hogy adóbevallásunkat akár egyetlen oldalon is elkészíthetnénk. Ha az adóbevallását minden állampolgár képes lenne maga összeállítani, akkor nem kellene hatalmas hivatalt fenntartani ahhoz, hogy apró összegű bevallások százezreit gyártsa le helyettünk.