Akarsz róla beszélni? | Weborvos

Pekingből az egyik sportoló SMS-ben mondott köszönetet neki, míg egy másik olimpikon évek óta a páciensei közé tartozik.

Dr. Csernus Imre a vele készült interjúban elmondja, szenvedélybetegek pszichiátriai kezelése közben futott össze élsportolókkal, akiket drogfüggőségüktől igyekezett megszabadítani. Mint mondja, a terápia szempontjából egyéniségek vannak és egyéni konfliktusok, tehát nincs olyan recept, amelyet minden helyzetben alkalmazni lehet. Csak maga a probléma azonos. Mondjuk a félelem, az félelem, ugyanolyan stresszt okoz mindkét emberben, holott az egyiknek csak húsz kolléga előtt kell beszélnie, a másiknak meg hatvanezer őrjöngő néző előtt kell megmutatnia, hogy mit tud.

A kezelés, a megoldás felé vezető út azonban mindig egyénre szabott. Azok viszik sokra, akiknél a családi háttér rendezett. Az élsportolókra mindez hatványozottan vonatkozik, hiszen irtózatos mentális és fizikai terhelésnek vannak kitéve. Már a gyerekkoruk is olyan, mint a katonaság, tele van lemondással. Mindezt megspékelve olyan szülők vágyaival, akik gyerekükön keresztül kívánják kompenzálni hiányos életüket. A gyerek ilyenkor lázad, vagy bedobja a törülközőt, és abbahagyja a sportot. Ha szülői nyomásra folytatja, akkor kényszeredett lesz, és idejekorán kiég, nem leli örömét benne.

Azzal kapcsolatban, hogy miként került sportolók közelébe, dr. Csernus Imre elmondta, pszichiáterként szenvedélybetegekkel foglalkozott és azt vette észre, egyre több élsportoló kerül a közelébe, akik drogot, konkrétan kokaint használtak. Ez körülbelül tíz éve, országosan ismert versenyzők voltak. Nem volt annyi önbizalmuk, mint amennyit mutattak, kívülről erős, egészséges, tettre kész férfiak voltak, de ez hamis volt bennük, és ez belülről feszítette őket. De a sikereiket sem tudták jól kezelni, elszálltak maguktól. Jelenleg is több aktív sportoló páciense van, az egyik egy kajakos, aki Pekingből egy SMS-ben azt írta, sokat jelentett neki a segítsége.

A magyar sportban szerinte rengeteg a szemétdomb, és ezeken rengeteg a kiskakas. Mindegyik azt hiszi, hogy majd az ő dombján kapirgálják ki az aranyat. Ezáltal paradox helyzet alakul ki, mert a legnagyobb súlyt nem az ellenfelek, hanem saját sportvezetőik teszik a versenyzőkre, és ez így megy éveken át, hiszen a magyar sportvezetés alapvető legitimációs bázisa az olimpiai aranyérem. Ha az megvan, akkor újabb négy évig senki nem kérdőjelezi meg a vezető helyét a hierarchiában, minden megy a régi, megszokott útján. A sportoló meg belerokkan a teherbe, és ha épp nem hozza a „kötelező" aranyat, akkor ő volt a felkészületlen, a tehetségtelen, a gyenge versenyzőtípus.

Peking után is azt látta, hogy a vezetők ahelyett, hogy vállalták volna a felelősséget, szépen áttolták ezt a versenyzőkre, kapitányokra. Peking miatt egyetlen sportvezető egyéni felelősségét nem mondták ki, úgyhogy már most eldőlt: Londonban is ugyanígy, vagy még rosszabbul fogunk járni. Pedig a felelősség elhárításával nem lehet tiszteletet kivívni. Véleménye szerint az lenne a megoldás, ha kimondanák, hogy mi volt a baj Pekingben. De ezt nem tették meg.

Úgyhogy a magyar sporton csak az segített volna, ha Pekingben nulla, aranyat nyerünk, mert akkor észrevették volna: egy élsportolónak nemcsak az ellenfélből kell felkészülnie, hanem önmagából is. Például az olimpia előtt hallotta, hogy Kína e téren négy évig nem állt meg, mentálisan és pszichésen folyamatosan képezte versenyzőit. A legjobb szakemberek munkája meglátszott, az ázsiaiak elenyésző számban buktak a döntő szituációkban. A magyar sportolóknál az is volt a baj, hogy a velük foglalkozó pszichológusok csak az olimpia előtti hónapokban foglalkoztak velük, pedig a probléma ennél sokkal hosszabb és összetettebb kezelést igényel. Éveket.

Dr. Csernus Imre legrégebbi sportoló páciense egy vívónő, akivel ötödik éve foglalkozik, és aki kint volt Pekingben, de elmondása szerint nem hozta az extrát. Mint mondja, a legfontosabb, hogy az ember önmagának ne hazudjon. Ha valaki végig azt mondja magában, hogy nem félek és nem fogok elbukni, az agyonnyomja magát. De ha kimondja, hogy igenis félek, attól megnyugszik. Enélkül lehetetlen a következő, tanulható szintre lépni. Ha valami nem sikerül, akkor ettől nem kell pánikba esni, hanem a javításon, a megoldáson, a fejlődésen kell törnie a fejét, azonban a kudarc okozta félelem mindennél erősebb, mert az munkál a versenyzőben, hogy most mit fog szólni az edző, a szövetség vagy az édesapa. A fejben végig ott lesz ez a félelem.