Amitől gyógyul az egészségügy

Idestova húsz éve szinte senkit nem érdekel a beteg, a gyógyítás - írja cikkében Repa Imre.

Három évvel az előző országgyűlési választások után, akár pénzügyi oldaláról, akár szakmai vagy átalakítás oldaláról nézzük az egészségügyet, a helyzet elkeserítő. Újabb három évet herdálunk el, a rendszerváltás óta összességében már tizenkilencet. Repa Imre professzor, a kaposvári kórház igazgatója cikkében azzal magyarázza ezt, hogy az egészségügy struktúrája tovább öregedett, technikai állapota gyenge, az ágazatban dolgozók csalódottak, rezignáltak. Idestova húsz éve szinte senkit nem érdekel a beteg, a gyógyítás. Az egészségügyön jól tükröződnek Magyarország gazdasági, társadalmi, politikai viszonyai - mind a szakmát, mind a résztvevőket illetően.

A Gyurcsány-kormány 2006 után ugyan megpróbálta kezelni az ágazat valódi problémáit, ám számos ok miatt nem járt sikerrel. Ebben a kudarcban része van a kormányzó erőknek, az ellenzéknek és a szakmának is. A három éve megalakult kabinet elsődleges célja kezdettől fogva az ország gazdasági helyzetének stabilizálása volt, s az egészségügyi reform kezdeti lépései is ezt a célt szolgálták: az ágazat költségvetését a GDP 0,9 százalékával csökkentették, önrészfizetési rendszert (vizitdíjat és kórházi napidíjat) vezettek be, kötelezővé tették a járulékfizetést. A kormány költségvetési kényszerpályán mozgott, felelősség nem is elsősorban ezért, hanem a financiális átalakítás mellé ígért strukturális reformok végre nem hajtásáért terheli.

Mondhatni, az egészségügy „Mohácsa" Lovasberényben zajlott le, amikor 2006 decemberében magának a miniszterelnöknek kellett döntenie arról, hová ad még a kormány egy-két aktív ágyat, miután a szakma „előkelőségeinek", „főnemeseinek" széthúzása, önzése egy megalázó, átgondolatlan, viszont súlyos következményekkel járó osztogatás-fosztogatásba torkollott. A kórházi struktúra igazi átalakítása így természetesen elmaradt, valódi reform helyett a régi rendszert toldoztuk-foltoztuk, a szerkezet nem lett hatékonyabb, a betegek ugyanúgy hulló vakolat közepette várhatnak a minőségében változatlan orvosi kezelésre. A kormányzati hibák mellett jelentős felelősség terheli a politikai színtér másik szereplőjét, az ellenzéket is a politikai és szakmai ellenállás, a változás konok tagadása miatt, amely végül egy hibás alkotmánybírósági döntés eredményeként megtartott népszavazáshoz vezetett. Ennek az eredménye lehetetlenné tette a további lépéseket és visszavetette, megkérdőjelezte az egészségügyre váró eddigi és további strukturális átalakítást.

Az utána következő események pontosan igazolják a kormányzat teljes elbizonytalanodását és elállást minden átalakítástól. Felbomlott az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció. Molnár Lajos után a liberálisok második egészségügyi minisztere, Horváth Ágnes is távozott posztjáról, így az egészségügy arisztokráciája újra nyert, sikerült a politikát úgy befolyásolni mindkét oldalon, hogy az egészségügybe valódi átalakítás-reform ne következzen be. „Elismerés" illeti az orvostársadalom egészségügyet, politikát befolyásoló vezető személyek rendkívül káros, álságos magatartása miatt. És akkor itt nemcsak a szakmaiatlanságot lehet felróni, hanem az értelmiségi felelőtlenséget is. „Kihúzhatjuk magunkat": ebben a ciklusban ismételten a harmadik egészségügyi minisztert fogyasztjuk és a jelenleginek természetesen megint nem maradt más, mint a vesztett csaták utáni takarítás, a vert seregek összerendezése, gyökeres változtatásra, átalakításra azonban nincs lehetősége.

Az elmúlt három évben ismételten igazolódott az is, hogy a választásokra készülő pártoknak valódi egészségügyi programjaik nincsenek, elképzeléseiket hatalomra kerülésük után gyorsan, kapkodva alakítják ki. 2006-ban még látszott egy halvány reménysugár: a Rácz Jenő vezette Egészségügyi Minisztérium által kidolgozott program szakmailag támogatható volt, ám a választásokat követő politikai egyezségek a terveket és az újrázásra esélyes minisztert is elsodorták, helyette a tőke szabad áramlását hirdető, fiskális politika vezérelte intézkedések kerültek elő és buktak meg.

Miért volt elhibázott az alapvetően szabad demokrata elképzeléseket tartalmazó program? – teszi fel a kérdést Repa Imre. Azért, mert egy szerkezetében, szemléletében, résztvevőit tekintve feudalisztikus, ortodox rendszert a profit érdekében szét akart zilálni. A mai napig állítom: ki lehetett volna alakítani egy több-biztosítós rendszert, ha előtte az ellátórendszert önkéntes biztosítók létrehozásával, egy állami, valós jogokkal rendelkező biztosító kiépítésével, világos szakmai tartalommal, tulajdonviszonyokkal látjuk el. Ha csökkentjük a túldimenzionáltságát, koncentráljuk a szakmai tudást és a rendkívül drága technikai felszereltséget. Ehhez azonban alapvetően paradigmaváltásra, a kőbe vésett jogok, szokásjogok felszámolására lett volna szükség, konkrétan egy egészségügyi alaptörvény kidolgozására. A mai napig nem értem, hogy az Orbán-kormány idején elfogadott, Mikola István által kidolgozott úgynevezett kórháztörvényt miért kellett átalakítani a 2002-es kormányváltás után, de ha már megtették, akkor a sok eltérést nem tartalmazó Csehák Judit fémjelezte hasonló jellegű jogszabályt miért nem vitték végig. Mind a két törvény rendezte volna ugyanis a tisztázatlan kérdések jelentős többségét, bár önmagukban nem jelentettek radikális változásokat.

Amikor a tulajdonviszonyok, a működési rendszerek nincsenek összehangolva, a célrendszerek tisztázatlanok, amikor hat éve a finanszírozás szabja meg a szakmának, mennyi beteget gyógyíthat, miért gondolta bárki, hogy egy profitorientált, piacvezérelt rendszer megoldja a gondokat? Függetlenül attól, hogy korábban is számos, a szakmai szervezeteket irányító hatóság létezett, a reform egyik sikeres eleme lehetett volna az Egészségbiztosítási Felügyelet létrehozása. A felügyelet alapvetően a biztosítási rendszer tervezett átalakításához igazodva a biztosítók ellenőrzésére jött létre és nem az intézmények ellenőrzésére - pláne úgy nem, hogy tevékenységét névtelen bejelentésekre alapozza. Azzal, hogy tisztázatlan feltételrendszerrel és működéssel lett létrehozva az egészségügy „népi ellenőrzési bizottsága", a szervezet rögtön halálra is lett ítélve.

Pedig a valós ellenőrzés, az eljárásrendbeli, a szakmai, az elszámolási kontroll borzasztóan hiányzik a mai egészségügyi munkából. Beszélni kell a szakma felelősségéről is. Az eltelt három év alatt ismételten igazolódott, hogy a szakma arisztokráciája megtartotta jogait, fenntartotta önző célú lehetőségeit, körülményeit és ismételten meggátolt minden változást, változtatást még annak árán is, hogy jelentős anyagi források kerültek kivonásra az ellátórendszerből. Ez az arisztokrácia nem hajlandó semmilyen szemléletrendszer- vagy paradigmaváltásra, mert sérülnek a jogai, jussai. Nem hajlandó a közös cél érdekében vezető szerepet vállalni az ágazat átalakításában, mert fél, hogy akkor ő is károsodna. Nem hajlandó segíteni egy transzparens, szolgáltató szemléletű egészségügy létrehozását, mert akkor elveszítheti még mindig jól „kereső" pozícióját. Inkább áskálódik, széthúz, a beteg érdekeire és a szakmai szabályokra hivatkozva gáncsoskodik. A fő szemlélet tehát változatlan „jó ez nekünk így, egy kis pénz még kell, amit majd a hátsó ajtón bemenve kisírunk, és egyébként is…".

Ez a szakmai vezetői garnitúra gátol meg mindent, alakít ki olyan játékszabályokat, amelyek csak neki felelnek meg. Saját - leginkább anyagias - érdekeiket védve nem adnak lehetőséget a fiataloknak, szűkítik szakmai lehetőségeiket, gátolják fejlődésüket. Ugyanez a társaság minden évben egyszer hangosan ünnepli Semmelweis Ignácot, az egekbe emeli, egyetemet nevez el róla, miközben az akkori orvos arisztokrácia a bolondokházába juttatta a magyar orvostörténelem egyik legnagyobb alakját. Álságos, hazug, önző, szakmailag rendkívül hiányos ténykedés - mindig megtalálják a politikus barátaikat, betegeiket, és elérik céljaikat. Három év távlatából elmondható tehát: az egészségügyben szemlélet-, illetve paradigmaváltás nélkül nem lehet valódi átalakítást, reformot végrehajtani. Nem lehet átalakítást, reformot kezdeni pénz vagy hatalom, vagy szakmai konszenzus nélkül - valamelyiknek meg kellene lennie. Az elmúlt három évben azonban sajnos egyik sem volt fellelhető. Pozitív kezdeményezések és lépések történtek, de a politika gyorsan kihátrált mögülük.

Tervezték a struktúraátalakítást, amiből végül mutyikra épülő betegágycsencselés lett: hatvan helyett megszűnt hat kórház. Nem sikerült ésszerűsíteni az ellátórendszert, máig nincsenek kialakítva a pontos ellátási szabályok, amelyek hiányában minden beteget mindenhol másként kezelnek. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár ma sem valódi jogokkal működő egészségügyi biztosítóként, hanem kis túlzással egyszerű pénzkifizetőként működik. A nagy csinnadrattával zajló szűrőprogramok nem koncentráltak, továbbra sincs valódi, átgondolt, összehangolt prevenció, amelynek sikeréhez elengedhetetlen lenne az öngondoskodásra, egészséges életmódra nevelés is.

Repa Imre csodának gondolja, hogy az egészségügy ma még működik, eredményei vannak, hogy egy áttekinthető rendszert alkot, mely csakis az egészségügyben dolgozók derékhadán, a szakmán múlik. Azonban valódi javulást remélni csak a kevesek előjogának felszámolása után lehet. Az egészségügy valódi reformja ugyanis pénzen és politikai kompromisszumokon kívül józanságot, betegközpontúságot és alázatosságot követel. Nem csak szavakban, tettekben is.