Az erkölcs súlya nyomja a kórházat

Az idős és beteg ember lehetett az, akit a sors amolyan „viharjelző rakéta" szerepére jelölt ki.

Hódmezővásárhely neve három éve szinte elválaszthatatlan Mindszentétől és Szentesétől. Mint egy sajátos Bermuda-háromszögben, itt veszett el Hajdú Imre élete akkor, nagypénteken. A vásárhelyi Erzsébet kórház azóta hurcolja az erkölcsi terhet, mert innen küldték tovább a mindszenti illetőségű beteget, miután már megjárta a szentesi kórházat is.

Kállai Árpád főigazgatót és Kriveczky György ügyvédet még ma is nyomasztja a beteg halála. A jogi képviselő szerint nagy eredmény, hogy az elsőfokú ítéletet megalapozatlanság miatt hatályon kívül helyezték, de a doktornő fölmentése a céljuk. Kriveczky György szerint ha az elsőfokú bíróság kellő alapossággal tekinti át bizonyítási indítványait és észrevételeit, akkor megalapozottabb ítélet, akár fölmentés is született volna.

Az esethez hozzátartozik, hogy nem sokkal Hajdú Imre halála után a mentők adatbázisából előkerült egy felvétel, amely a doktornő és egyik mentős ismerőse beszélgetését rögzítette. Ebből kiderül, hogy Hajdú Imre a vásárhelyi kórházból a szentesi intézménybe menet meghalt a mentőautóban. A hanganyag nyilvánosságra került, a felvételen hallhatókra hivatkozva pedig az országos tiszti főorvos és az Egészségbiztosítási Felügyelet (EbF) akkori vezetője sajtótájékoztatót tartott Budapesten. Bejelentették, hogy a kórház hibázott, a doktornő elmarasztalható, és a büntetőeljárás lehetőségét is fölvetették. A szakértőik azonban akkor még meg sem jelentek Vásárhelyen, hogy megkezdjék a vizsgálódást. A vizsgálatok lezárulta után azonban a szakértők megállapították, hogy a doktornő minden szempontból helyesen járt el.

Az EbF is vizsgálatot indított a kórház és a doktornő ellen. Ennek részletei megviselték a főigazgatót. „Kommandószerű csapat érkezett, s úgy viselkedtek velünk, mintha legalábbis szándékos emberölést követtünk volna el, az ügyvéd még a mosdóba sem mehetett ki egyedül. Félelmetes volt" - emlékezik. Végül a felügyelet hárommillió forintra büntette a kórházat, igaz, a fellebbviteli bíróság a pénzt visszautaltatta, s az összeget a kórház zárolta.

A dolgozókat ugyancsak megdöbbentette az eset, de kezdettől fogva kollégájuk mellé álltak. Mint mondják: föl sem merült, hogy a sokéves tapasztalattal rendelkező belgyógyász hibát követett el. Már csak azért sem, mert a doktornő jól ismerte Hajdú Imrét, aki az ő betege volt, többször kezelte az osztályon a krónikus tüdőbetegségben szenvedő férfit.

Ilyen ügye nem volt még az Erzsébet kórháznak, s valószínűleg nem is lett volna, ha jó előre értesülnek arról, milyen gyakorlati változások várhatók a 2007. január 1-jével életbe léptetett új be-utalási rend kapcsán. Kállai Árpád ezt többször is firtatta a hatóságoknál, de - mint mondja - nem kapott használható választ. Ezért az őt faggató helyi mentővezetőnek is csak annyit tudott tanácsolni, hogy a honlapok segítségével állítson össze listát arról, miféle ellátást hol kell kapniuk a betegeknek, lakóhelyük függvényében. A sors fintora, hogy a főigazgató néhány nappal későbbre találkozót hívott össze a sürgősségi ellátásban érdekelt kollégákkal, nehogy egyetlen beteg is meghaljon április elseje után. Hajdú Imre halála azonban közbeszólt.

Vis maiornak is lehetne nevezni az ilyesmit, de az ember fejében óhatatlanul megfordul, hogy ez az idős és beteg ember lehetett az, akit a sors amolyan „viharjelző rakéta" szerepére jelölt ki. Annál is inkább, mert halála előtt néhány órával a területileg illetékes szentesi kórházban - ép tudattal, aláírással és tanúk előtt - visszautasította az ott fölkínált kezelést. Nyitott kérdés, hogy egy ilyen döntés meddig érvényes, mert ha két óra múlva is az, akkor Szökő-Császár Ildikót akkor sem lett volna illő meghurcolni, ha ajtót mutat a betegnek. Ő azonban rutinvizsgálatokat végzett, s csak azután irányította újból a szentesi kórházba, amelynek felelősségét egyébként még senki sem vizsgálta.

A mentőkét sem, akik útlezárásra hivatkozva először nem a területileg illetékes szentesi, hanem a vásárhelyi kórházba vitték a férfit, majd onnan később egy másik mindszenti beteggel, egy mélyvénás trombózis után stabilizált idős asszonnyal együtt szállították át. A néni sokáig emlegette az esetet, fölidézve, útközben miként próbálta a mentőápoló újraéleszteni Hajdú Imrét. Az ügyvéd szerint a szakértői vélemények csak egyetlen, de annál fontosabb kérdésben egyeznek: a beteg halála és az Erzsébet kórház orvosának tevékenysége között nincs ok-okozati összefüggés. Vagyis ha a doktornő nem küldi tovább a beteget, hanem fölveszi az osztályra - amit jogszerűen nem tehetett volna meg -, a férfit azzal sem lehetett volna megmenteni. Betegsége ugyanis bármikor rosszabbra, akár végzetesre fordulhatott, s ennek ő állítólag tudatában is volt.

Ennek ellenére változatlanul az a kérdés, hogy fennállt-e a sürgős szükség állapota. Kállai Árpád úgy véli: a kórház és a doktornő perbe fogásával és elmarasztalásával a politika elérte célját, mert megfélemlített orvosok nehezen állnak ellen az esztelen átalakításoknak. Vásárhely egyébként nagy érvágáson esett át: elveszítette aktív ágyainak és dolgozóinak jelentős részét, miközben ellátási területe csak Mindszenttel lett kisebb. Az erkölcsi súly azonban a hatályon kívül helyezett ítélet ellenére nyomja a vállukat még akkor is, ha az úgynevezett műhibapert ebben az esetben nem az elhunyt családja indította.