Bázisugrás: A fix pénz még nem több

Amikor egy rendszer minden szereplőjének igaza van, mégis feloldhatatlan konfliktus keletkezik köztük, akkor a rendszerrel van baj.

Részben a válság, részben a rossz költségvetési tervezés miatt kialakult súlyos pénzhiány miatt úgy alakítják át az egészségügyet, hogy a struktúra (a biztosítási rendszer, az ellátók száma, a járulékfizetők köre stb.) érintetlenül hagyása mellett, a teljesítményelvű elszámolást fel/vissza váltják a korábbi bázisfinanszírozásra. Mintha a padlószőnyeg helyére tizenöt éve lerakott parkettát felszednénk, hogy oda újra padlószőnyeg kerüljön, miközben az a probléma, hogy a lakás kicsi – írja cikkében Dr. Horváth Ágnes, a HealthCapital Zrt. vezető tanácsadója, volt egészségügyi miniszter.

A rendszeren belüli „falmozgatás" jegyében a kormányzat az év elején bejelentette a teljesítmény-volumenkorlát (tvk) végét, a finanszírozás módjának átalakítását a kórházi ellátásokra jutó több mint 10 milliárd forint zárolása mellett. (A tvk meglehetősen rigid állami eszköz arra, hogy határt szabjon a kórházak teljesítményelszámolásának, amelynek arányában a finanszírozásukat kapják. Valójában ezzel a lépéssel a 2004-ben bevezetett tvk ismét csak átalakult - ez immár a sokadik reinkarnációja.

Többen megírták akkor a várható következményeket: egy-egy ellátás biztosítói ára drámaian csökken, ezért azok a kórházak, amelyek megtehetik, a költségesebb betegeket továbbküldik a progresszivitás magasabb szintjére. Az ott lévő kórházak, amelyek már nem tudják a betegeket továbbküldeni, több pácienst látnak el alacsonyabb összegért, ezért súlyos anyagi gondok elé néznek. Mindezt akkor, amikor az elmaradó járulékbevételek és a nem ellentételezett járulékcsökkentés miatt eleve kisebb a keret, mint tavaly, véleményem szerint már elérve a kritikus mértéket. Sőt az év elején zárolt összeg megfelel a júliustól életbe lépett járulékcsökkentés összegének, akár meg is haladja azt, így még ez utóbbi előnye sem jelentkezik a kórházaknál.

A nyár egyik nagy port felvert ügye is ezt a súlyos problémát szemléltette. Az Országos Onkológiai Intézet vezetése csökkentette bizonyos költséges műtétek számát, ami kiváltotta a betegek s az ott dolgozó orvoscsoport tiltakozását. A közhangulat a főigazgatót tette felelőssé. Méltatlanul. A történetnek pontosan az a lényege, hogy minden szereplő saját feladatának és szerepének megfelelően - felelősen viselkedett. A főigazgató azt tette, ami a dolga: megpróbálta a teljesítményt a csökkenő bevételekhez igazítani. Nyilván nem jókedvében vagy a betegek ellenében intézkedett, a pénzügyi stabilitás, az intézet fizetőképességének megőrzése érdeke az ott ellátott betegeknek és az ott dolgozó orvosoknak.

Amikor Ungár László professzor a szakmai lelkiismeretére hallgatva ellenezte a műtétek számának csökkentését, szintén felelősen járt el. És persze teljesen jogos azoknak a betegeknek a felháborodása is, akik kétségbeestek, amikor szembesültek azzal, hogy az onkológiai szakma hazai csúcsintézményének - ahova a vidéki centrumokból is továbbküldhetik az ellátásra szorulókat - az erőforrásai csökkentek, és pont az ő ellátásuk marad el.

Amikor egy rendszer minden szereplőjének igaza van, mégis feloldhatatlan konfliktus keletkezik köztük, akkor az arra bizonyíték, hogy nem velük, hanem a rendszerrel van baj. Jelen esetben az új finanszírozási rendszerrel, de elsősorban a csökkenő egészségügyi kiadásokkal. A mára egyértelműen tarthatatlanná vált helyzet kezelésére javasolja a kormányzat a bázisfinanszírozásra való átállást.

Szemben a teljesítményfinanszírozással, amelyben az ellátó intézmény az elvégzett munka után jut bevételhez, a bázisfinanszírozás egy előre (vajon milyen szempontok alapján?) kialkudott-kilobbizott, kórházanként meghatározott, fix összegre épül, aminél nincs se több, se kevesebb. Jól hangzik ugyan, hogy pénzügyileg könnyebb így tervezni, de hol a beteg választása, érdeke? Hol az ösztönzés a jó és észszerű működésre? Egy ilyen merev rendszerben sehol.

Ne gondoljuk, hogy a kevés pénz több, ha fixen kapják a kórházak. Ugyanannyi: kevés. Ahogy Budaházy Emil, a fővárosi Péterfy Sándor utcai kórház főigazgatója nyilatkozott erről a stabilitásról: „Az ember legalább azt tudhatja, mikor megy a kórháza tönkre". A tervezett változás következménye ismét megjósolható: a súlyponti kórházak szinte kizárólag a magas ellátási költségű betegek ellátását fogják végezni, a kis kórházak pedig jó szervezéssel elvegetálnak az alacsonyabb bázisból is, teljesítményüket minimalizálják, a betegeket továbbküldik a súlyponti intézetek felé, ahol kénytelenek lesznek még hosszabb várólistákkal védekezni a bázisban nem fedezett többletkiadások ellen. Ezzel a módszerrel a kormányzat a kórházakra tolja át a teljesítmények visszafogásának kényszerét és a betegekkel való konfliktusokat is.

A súlyponti kórházak gazdasági helyzete még nehezebbé válik a betegellátás magasabb költségei miatt. A bevétel ugyan tervezhető, de a kiadás nem, hiszen az a betegek számától és állapotától függ. Mit lehetne tenni? Igazuk van a szakmai szervezeteknek, mikor arról beszélnek, hogy számos helyen nem megfelelő minőségű osztályok működnek, ahol nincs meg sem a személyzet, sem a technika a korszerű ellátáshoz.

Bíztató, hogy végre nyíltan is felvállalt konszenzus kezd kialakulni szakmai körökben arról, hogy az ellátórendszer mai vegyes minősége és mérete fenntarthatatlan. Túl sok részre osztódik fel a pénz, ami mindenkinek rossz. A struktúra további ésszerűsítésére nyílván már csak az új kormány vállalkozhat. Az Alkotmánybíróság tavalyi döntésében zöld utat biztosított a kapacitáselosztással kapcsolatos határozott kormányzati lépésekhez. Függetlenül politikai színezetétől, támogatni kell majd ebben a szükségszerű, de népszerűtlen intézkedéssorozatban a mindenkori egészségügyi kormányzatot akkor is, amikor az ésszerűsítés általánosan támogatott elvét konkrét intézményeken kényszerülnek majd gyakorolni.

Addig is, a teljesítményfinanszírozás elvetése helyett helyesebb lenne, ha az ÁNTSZ alkalmazná a jogot, és visszavonná a betegek biztonságát veszélyeztethető osztályok működési engedélyét, s ha az OEP, élve a jogi lehetőséggel, szerződést bontana a nem megfelelő minőségű ellátást nyújtó intézményekkel. A kormányzat pedig tartsa magát ahhoz a korábbi ígéretéhez, hogy az egészségügyi kiadások nem csökkenhetnek, ezért pótolja a járulékcsökkentés miatt kieső bevételeket. Ez esetben nem kellene a szocializmus egyszer már megbukott intézményfinanszírozási modelljéhez visszatérni.