Éhen, szomjan | Weborvos

Nemcsak Itália közvéleményét foglalkoztatta élénken Eluana Englaro tragédiája, hanem az egész világot is.

Az eset példaértékű lehet, hiszen a milánói fellebbviteli bíróság döntése olyan ember életének befejezésére vonatkozott, aki maga sem kérni, sem elutasítani nem volt képes a puszta létfenntartásához szükséges alapvető ellátást.

Tizenhat évvel ezelőtt kezdődött a tragédia, amikor 1992. január 18-án Eluana Englaro közúti balesetet szenvedett. A fiatal nő a szerencsétlenség következtében kómába esett. Apja már 1999-ben bírósághoz fordult, hogy szüntessék meg lánya mesterséges táplálását, arra való hivatkozással, hogy megítélése szerint Eluana is ezt kérné, ha tudná. Kérését kilenc év alatt több bíróság is elutasította, míg végül a milánói bíróság helyt adott beadványának. Ennek ellenére a leccói klinika, ahol Eluanát kezelték, elutasította a passzív eutanázia alkalmazását, ezért a harminchat esztendős leányt Udinébe, a La Quiete klinikára szállították, és február 6-án megszüntették ellátását.

Az ország közvéleménye és a politikai döntéshozók rendkívül élénken reagáltak a történtekre. Február 7-én hatalmas politikai vita robbant ki; az olasz minisztertanács egyhangúlag határozatot, majd törvényjavaslatot hagyott jóvá az Udinében elkezdett orvosi eljárás leállítására. Ezt a törvényjavaslatot azonban Giorgio Napolitano köztársasági elnök nem írta alá, mivel alkotmányellenesnek tartotta, és úgy vélte, a törvény nem állhat ellentétben a korábbi bírósági ítélettel. A kérdést árnyalta, hogy az olasz legfelsőbb bíróság már 2007-ben egyértelműen kimondta: Eluana Englaro esetében nincs szó terápiás túlbuzgóságról, inkább az állapotával arányos ellátásról lehet beszélni.

A politikai vita közepette Eluana Englaro az alapvető ellátás megszüntetése miatt haldokolni kezdett, négy nappal később állapota súlyosbodott, és február 9-én 20.10-kor elhunyt. Tarcisio Bertone vatikáni államtitkár már a törvénytervezet elutasításakor kijelentette, hogy az egyház nem avatkozik bele a politikai kérdésekbe, de az is kiderült, hogy a passzív eutanázia alkalmazásával kapcsolatban a Szentszéknek határozott véleménye van. Angelo Bagnasco bíboros, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke február 7-én nyilatkozatot adott ki: „Mi lesz a többi Eluanával holnap és ma? Egy ország, ahol bírósági ítélet által lehet éhen és szomjan halni, nem tűnik biztonságos otthonnak."

Harsányi Pál Ottó ferences szerzetes, a római Antonianum Pápai Egyetem erkölcsteológia-tanára azzal kapcsolatban, hogy milyen élet- és halálfelfogás áll az eutanáziával kapcsolatos egyházi álláspont mögött, elmondta, két szélső érték van a súlyos betegek ellátása tekintetében: a terápiás túlbuzgóság és az eutanázia. Sajnos hatalmas manipuláció zajlik a puszta terminusokkal, mindenki a saját szándékának megfelelően forgatja ki a fogalmakat.

A kereszténység megpróbálja a legpontosabban definiálni a fogalmakat, de ez nem egyszerű feladat. Az eutanázia a szenvedés teljes elkerülése miatt alkalmazott eszköz; az a szándék, hogy valakinek a szenvedése megszüntetéséért előrehozzák a halálát. A definíciót a választás és annak eszköze hordozza; vagyis a halál előidézésének szándéka és egy ennek megfelelő eszköz kell az eutanáziához. Mindegy, hogy passzív vagy aktív módon hajtják végre.

A közvélemény jobban elfogadja a passzív formát, tehát a kezelés felfüggesztését, mint az aktívat, amikor ténylegesen megölik a beteget. A kérdés megítélése szempontjából az is lényeges lehet, hogyan határozzuk meg az életet, és milyen ismérvek alapján állapítjuk meg a halált. E tekintetben az egyház továbbra is azt tartja, hogy az élet vége a teljes agyhalál esetében állapítható meg biztosan, tehát nemcsak az agykéreg és a nagyagy elhalásával vagy reagálóképességének megszűnésével, hanem a középagy, a köztiagy, a kisagy, a híd és a nyúltagy együttes és visszafordíthatatlan pusztulásával, vagyis mindazon struktúrák kiesésével, amelyek nem pusztán a gerincvelőhöz köthetők. Az agykéreg csak a tudatosságot hordozza, de annak megszűntétől függetlenül a vegetatív funkciók még működhetnek.

A halál vagy a meghalás hosszabb idő alatt lezajló folyamat, egyes szervek vagy a szövetek még a halál után sok-sok órán keresztül is élhetnek. A halál beálltának meghatározása bizonyos szempontból sokkal bonyolultabb, mint az élet elejének meghatározása. Ott egyértelműen az új genetikai állomány kialakulása a határ. Halottnak akkor tekinthető az ember, ha egészként megszűnik létezni, véget ér az agyműködés teljessége. Ennek következtében már nem lehet egésznek tekinteni a szervezetet, magát az embert.

A probléma az, hogy attól, hogy valaki kómába esik, még nem biztos, hogy halott. Az olasz jogalkotási gyakorlat az egyéves időszakot tekinti határvonalnak, akkortól vélelmezi maradandónak, visszafordíthatatlannak a sérülést. Ez nyilván általános orvosi tapasztalaton alapul, tudjuk, egy év múlva is van esélye annak, hogy valaki felébred a kómából, de ez az esély kicsi, ezért ezt az olasz orvosok többnyire elhanyagolhatónak tartják.

Harsányi Pál Ottó szerint a vita nem is Eluana Englaro felépüléséről vagy visszatéréséről szólt, hanem a minden személyt megillető emberi alapméltóságról. A folyadékellátás, táplálás, lélegeztetés, vagyis az, hogy az ember ne szenvedjen, ne száradjon ki, ne haljon éhen, ne fulladjon meg, az alapméltósághoz tartozik. Nem engedhetjük meg, hogy valaki ilyen hiányok miatt haljon meg.

A katolikus egyháznak létezik egy 1995-ben készült dokumentuma, amelyet az Egészségügyben Dolgozók Pápai Tanácsa adott ki, a címe Egészségügyben dolgozók chartája. Ez kifejezetten szól a mesterséges táplálásról. A dokumentum szerint ezt minden esetben meg kell tartani, kivéve, ha terhes és fájdalmat okoz a betegnek. Ebben az esetben a charta szövege szerint a parenterális táplálás terápiás túlbuzgóságnak minősül és felfüggeszthető. Csakhogy Eluana Englaro számára a táplálás az emberi tudás szerint nem okozott szenvedést, nem jelentett terhet. Lombardia tartomány nem is engedte meg a táplálás felfüggesztését, ezért kellett átszállítani Friuli-Venezia Giulia tartományba, és Udinében hajtották végre az ítéletet.

Fontos megjegyezni azt is, hogy Eluana Englaro életben tartása Itáliában - szemben sok más szegényebb országgal - nem anyagi kérdés volt, viszont az esetnek üzenetértéke van: egy gyenge szubjektumra, egy szenvedő emberre vonatkozó döntés kihat a joggyakorlatra, jogalkotásra, közvéleményre.

Régebben az egyházi terminológia a beteg életének fenntartására vonatkozóan rendes és rendkívüli eszközökről beszélt, ami összefüggésben áll egy adott ország egészségügyi ellátottságával is. Később ezt a szóhasználatot pontosította II. János Pál Evangélium vitae kezdetű enciklikája, amely az „arányos" és „aránytalan" eszközök kifejezést használta. Ez annyiban jelent különbséget, hogy figyelembe veszi a személy véleményét, pszichikai tűrőképességét, morális erejét, amely esetenként nagyon eltérő lehet. Vagyis azt hangsúlyozza, hogy nem a betegséggel kell szembenézni, hanem a beteg emberrel, az egész emberrel. Ugyanaz az eszköz az egyik embernél még használható, a másiknál már nem, de a döntés maga összefügg egy ország kulturális gyökereivel, szokásaival és természetesen az egészségügy általános helyzetével is.

Englaro esetében viszont az alapvető életfeltételek biztosítása az arányos eszközök kategóriájába tartozott, hiszen minimális dolgokról volt szó, és a beteg nem tudta kifejezésre juttatni az akaratát. Ráadásul azoknál az embereknél, akiknél a kéregfunkciók nem működnek, az alacsonyabb idegi struktúrák még képesek valamilyen reakciókra és érzésekre. Hogy pontosan milyenekre, azt még nem tudjuk. De Englaro esetében is voltak bizonyos reakciók, és így azt sem tudjuk, hogy a beteg mit élt át, amikor felfüggesztették az élet biztosításához szükséges alapvető ellátást.

Nagyon jellemző és üzenetértékű, hogy amikor ez megtörtént, nem volt mellette senki, aki végigkövette volna agóniáját. Lekapcsolták a gépekről, és magára hagyták.