Exkluzív interjú Karikó Katalinnal és az őt Nobelre jelölő mestereivel

"Nem arra a száz emberre figyeltem, aki keresztbe tett, hanem arra az egyre, aki hitt bennem".

Két magyar is ott volt a Karikó Katalint Nobel-díjra jelölő tudósok között, a harmadik pedig segített megírni a beadványt. Mindhárman Karikó Katalin fiatalkori szegedi mesterei. A válaszonline.hu rendhagyó interjút közölt a Nobel-díjas tudóssal és egykori tanáraival: a koronavírus elleni vakcina mRNS technológiáját amerikai társával kifejlesztő kutató mellett Kondorosi Éva Széchenyi-díjas akadémikus, Venetianer Pál akadémikus és a most 80 esztendős Duda Ernő professzor volt a beszélgetőtárs.

Valóban Kondorosi Éva Széchenyi-díjas akadémikus volt az egyik magyar jelölő?

Duda Ernő:  Igen, és Venetianer Pál akadémikus a másik. 

Venetianer Pál: Már két évvel ezelőtt is jelöltem. 

Duda Ernő pedig segített Kondorosi Évának? 

Kondorosi Éva: Igen, összedolgoztunk. 

Karikó Katalin: Több mint kétszáz jelölést kaptam. Ők hárman nem azért különlegesek számomra, mert jelöltek a díjra, azt – gondolom –  enélkül is megkaptam volna. Amit viszont tőlük tanultam, az kellett a díjhoz, és ez a fontos számomra.

Repüljünk vissza az időben ötven évet. Akkor adták át ezt a modern kutatóközpontot, és itt találkoznak először. Hogyan kell azt a pillanatot elképzelni?

Karikó: Első éves egyetemista voltam, és ellátogattunk ide, a Szegedi Biológiai Kutatóintézetbe. Az első laboratórium, ahova beléptem, Venetianer Pálé volt. Ott állt a tanár úr fehér köpenyben, és arról beszélt, mit csinál egy kutató. Emlékszem, az egyik csoporttársam leült, kezébe vette az időzítőt, és tekergetni kezdte. A tanár úr pedig leszidta, mert be volt rajta állítva az idő az éppen folyó kísérlethez. 

Amit így elrontott? 

Karikó: El, és nagyon örültem, hogy nem én voltam.

Venetianer professzor is emlékszik az első találkozásra Katalinnal? 

Venetianer: Sajnos nem. 

Karikó: Persze, hogy nem. Ott volt egy egész csoport 18 éves diák, egy voltam a sok közül. 

A professzor úr már akkor is egyetemi tanár volt? 

Karikó: Ő mindig az volt, már amikor Budapestről megérkezett, akkor is. A terem, ahol most ülünk, a Széchenyi-díjas Kondorosi Ádámról, Éva férjéről kapta a nevét. Emlékszem rá, hogy az első kísérlet, amit láttam, az övé volt. Azon dolgozott, hogy hogyan lehetne olyan búzát, kukoricát előállítani, amely megköti magának a levegőből a nitrogént. Elképzeltem, milyen lesz majd tudósként a jövőnk. Valóban úgy alakult azután, a lipid csoportban dolgoztunk együtt.

Ez az az anyag, ami az mRNS kutatásnál is kulcsfontosságú lesz később. 

Kondorosi: Igen, és furcsa, de tényleg a lipid hozott össze bennünket. 

Karikó: Így volt, a lipid csoportban kezdtem, hoztatok valami foszforlipidet, azt kellett analizálnom. Az induláskor, az első találkozáskor mindenkinél sokkal fiatalabb voltam, ők hárman tehát az én mentoraim, tanáraim. Éva a restrikciós enzimekkel foglalkozott, hasította a plazmidot, én meg kezdőként igyekeztem mindent megérteni. Csináltam a kísérleteket és utánaolvastam, mi is történik. Emlékszem, az egyik tudományos cikk elolvasása után mondtam is Évának, mi is publikálhatnánk az eredményeinket a Cellben. 

A világ egyik legrangosabb tudományos folyóiratában? Volt önbizalma. 

Karikó: Éva is nagyot nevetett, mert nem tudtam, hogy a Cell milyen magasra értékelt lap. Most már igen, soha nem lett sem Cell-cikkem, sem Nature-cikkem azóta sem. Mindenesetre jött egy ötlet, kísérleteztünk, működött, és azt gondoltam, milyen jó lenne publikálni. Azután jött egy újabb gondolat, mert Ernőnek mindig eszébe jutott valami. 

A teljes interjú itt olvasható