Hippokratész és a szalonidióták

Az orvosoknak szembe kell nézni a saját erkölcsiségükkel, alkalmanként nem megfelelő működésükkel is.

Évek óta szálka a kormányzat szemében Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, mert minden, a gyógyítást hátrányosan érintő döntést élesen bírál. A gyakorló háziorvos az idők során alaposan beletanult az egészségpolitikába, egyebek mellett az ő javaslatára létrehozott Nemzeti Egészségügyi Kerekasztalban végzett munkája révén. S bár a kamarai tagság 2007 óta nem kötelező, Égernek markáns elképzelései vannak a testület felelősségéről, nemcsak az orvosok „kordában tartását", hanem a gyógyítás zavartalanságát, a betegek érdekeit és a szakpolitika főbb irányait illetően is - fest portrét a Magyar Hírlap.

Véleménye szerint az ellátórendszer nem tud bedőlni, sohasem lesz olyan, hogy valaki vérző fejjel a kórház kapujában esik össze, és meghal, hiszen az ember a természetéből fakadóan segít a másikon. Lehet, hogy csupán bebugyolálják az illető fejét, mint egy háborús sérültnek, de valahogyan segítenek rajta. Más kérdés, hogy meddig hagyja az ember, hogy csak ennyi történjék vele, és nem a lehetséges több. Éger István a legnagyobb bajnak azt látja, hogy nincs, aki tanítsa, továbbadja a tudást, fogja a fiatal orvos kezét. A tudásbázis van a legnagyobb fenyegetettségben, ami valós veszély, és ezt nem szabad hagyni bedőlni.

Azzal kapcsolatban, hogy miért nem sikerült megújítani az egészségügyet, az elnök kifejtette, azért, mert egészségpolitika helyett csupán egészségügy-politikában gondolkodtak a döntéshozók. Az elemeiben nem összeillő rendelkezések tákolmánya mindig az aktuális pártpolitikai érdekeket, gazdasági kényszereket testesített meg. Gazdasági kényszerből kezdték korlátozni a betegellátást, ami egyre durvult. Medgyessy Péter ötven százalékkal emelte a gyógyítók bérét, és azt mondta, ez az első lépcső. Ha valóban így lett volna, akkor ezt az egzisztenciális felzárkóztatást, a veszteségek kiegyenlítését célzó program kezdetének nevezhetnénk, és további lépésekkel kiteljesedhetett volna az orvosi életpályamodell, az intézményi stabilitás. De a lépcsőt nem követte több, így küszöbbé vált, amelyben örökké orra bukunk.

Hét éve még bevallották, óriási összeg hiányzik az ágazatból, és akkor még nem volt bűn bevallani a konszolidációs igényt. Gyurcsánnyal azonban ez eltűnt a köztudatból és a közgondolkodásból. Mentünk tovább a válság felé, és már senkinek sem jutott eszébe, hogy anyagi szempontból rendbe kellene tenni az egészségügyet. Ma is vannak még lehetőségek, de törvényben kellene rögzíteni az alapelveket és a célokat. Utána már könnyebb lenne szakemberként felvenni a kesztyűt, és azt mondani a döntéshozóknak, hogy ha önök növelni akarják például a születéskor várható élettartamot, az egészségesen megélhető életévek számát, ami egyébként stratégiai kérdés, akkor már lehet arról beszélni, hogy mindezt milyen ütemezésben, forráselosztással valósítsuk meg – tette hozzá.

Szerinte az orvosoknak szembe kell nézni a saját erkölcsiségükkel, alkalmanként nem megfelelő működésükkel is. Felnőtt egy generáció, amely neveltetésében, együttérző képességében, humánumában is gyökeresen más, mint az elődei. Ha orvos lesz a tagjaiból, akkor ez a gyógyítói minőségükben is lecsapódik. Sok tennivaló lenne tehát ezen a területen is. Az orvoslást ismét hivatásként, szolgálatként értelmezni, amelynek meg kell adni a szükséges jogosítványokat. A politikának nem ütnie kell a köztestületeket, mert azok állandóan ellenkeznek, és mondják a magukét, hanem megerősíteni őket. Cserébe elvárhatja tőlük, hogy rendet tartsanak maguk között. A vitákat is fel kell vállalni, mert ha jó kompromisszumot lehet kötni, abból a politika is jól jön ki – tette hozzá a Magyar Orvosi Kamara elnöke.