Jó csapata van a Szent János Kórházban is

De mi van a reflektorfény után? Salamon Ferenc: sportdiplomata és orvos.

Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük – írja cikkének elején a Magyar Hírlap – online. A lap a tíz olimpián szereplő Salamon Ferenccel, a magyar vízilabdázás mindenhol megbecsült sportdiplomatájával, a belgyógyász főorvosként dolgozó egykori játékossal, játékvezetővel a Szent János Kórházban beszélgetett.

– Hogyan élte meg a magyar férfi vízilabdázók londoni ötödik helyét?

– Nem egyedi esetről van szó, volt már hasonló. Intő jel abból a szempontból, hogy talán a fiatalítással picit elkéstünk, de szerintem nem olyan nagy a lemaradás.

– De önnek is csalódás volt, nem?

– Természetesen. Az ember mindig győzni szeretne, és ha arra gondolunk, hogy a pólósok az elmúlt három olimpián igencsak elkényeztették a közvéleményt, akkor érthető az elkeseredés. Ez a dolog egyik oldala. A másik pedig az, aminek szívből örülök, hogy erős a konkurencia. A sportágnak van jövője, és a rivális vízilabda-nagyhatalmaknál egyre népszerűbb a játék.

– Mit gondol, Kemény Dénes marad a szövetségi kapitány?

– Nem tudom. A döntést körültekintően kell meghozni. Elsősorban azt kellene tudni, hogy maga a kapitány egyáltalán mit akar. Az nem lehet szempont, hogy kit szeretnek és kit nem egy adott sportágban, mert a beteg sem szereti mindig a sebészt, ám ha tudja, hogy jó keze van, akkor mégis alárendeli magát. Hát valahogy így vagyok én ezzel a kapitánykérdéssel.

– Néhány évtizedet ugorjunk vissza az időben. Játékos-pályafutásáról keveset tudni, ezért kérem, mondja el, mire vitte a medencében.

– Az MTK-ban vízilabdáztam, és öt ízben a válogatottban is játszottam. Tagja voltam az 1952-es olimpiára készülő válogatott keretnek, akkor, amikor Rajki Béla volt a szövetségi kapitány. Végül nem jutottam ki, aztán harminchárom évesen súlyos sérülés miatt abbahagytam a játékot.

– Mikor kezdett bíráskodni?

– 1966-ban. Három évvel később már nemzetközi mérkőzéseket dirigáltam, bíráskodtam az 1970-es barcelonai Európa-bajnokságon, majd két évvel később a müncheni olimpián is. Büszke vagyok arra, hogy már 1970-ben beválasztottak az európai játékvezetői bizottságba, majd két évvel később már a nemzetközi szövetség játékvezetői bizottságába is.

– 1958 óta a János-kórházban dolgozik. Az orvoslás hogy fért meg a sportdiplomáciával?

– Mindig jó csapattal dolgoztam és dolgozom jelenleg is.

– A háttér és a család?

– Első és egyúttal az utolsó házasságomban élek, immár negyvennyolc éve. Van egy fiam és egy lányom s tőlük két-két unokám. A fiam kísérleti kutatóorvos, ösztöndíjasként Svédországban, a világ egyik legjobb kutatóintézetében dolgozik. A lányom családanya. Nélkülük nem tudtam volna ennyi helyen megfelelni.