Kórházigazgatók a Nap-Keltében | Weborvos

Szóvá teszik, hogy az elmúlt években nem került sor a szükséges reformokra.

Ott ülnek szombat délelőtt hárman is a neves kórházigazgatók közül, és pénzt követelnek a kormánytól, a zárolt huszonötmilliárd forint felszabadítását. A kórházak körül alakult ki éles konfliktus, nem is a jövő évi költségvetésükről, hanem az idei finanszírozásukról.

A kormány - éppen a kórházvezetők javaslatára - visszatér ahhoz a bázisfinanszírozáshoz, amellyel már két évtizede szakítottunk, de az összeget, amelyet a kormány lehetségesnek tart, mindenki zajosan kevesli. Tiltakozó akciókkal, éhségsztrájkkal fenyegetőznek a kórházigazgatók, a derék műsorvezető is értetlenkedik: „Miért nem látjuk be, hogy prioritást kell adni az egészségügynek?" (Hogy mi mindenhez képest, arról szokás szerint sem ő, sem a kórházigazgatók nem szólnak.)

Nem akárkik ők: egyikük már volt közel két évig miniszter, azután kórházigazgatóként ellenezte az utódja által kezdeményezett reformot, másikuk annak idején - kollégái közül talán egyetlenként - nyilvánosan támogatta azt, most pedig a helyi Fidesz székházában is kész nyilvánosan fellépni a több pénzért, a harmadik az egyik nagy fővárosi kórházat vezeti. Általában „a politikát", az egész politikai elitet teszik felelőssé a jelenlegi helyzetért. Szóvá teszik, hogy az elmúlt években nem került sor a szükséges reformokra.

Szóvá teszik, hogy az elmúlt években nem került sor a szükséges reformokra. A műsorvezető megállapítja: „A politikai elit nem tudott megállapodni az egészségügy reformjában. Ez az ő saruk. Akkor a megmaradt állapotokat finanszírozni kötelesek."

Azt is mondják a kórházigazgatók: „A szolgáltatási csomagot változtatni kell... ha kevesebb forrás áll rendelkezésre, akkor ezeket meg ezeket a szolgáltatásokat nem működtetjük." Meg azt, hogy át kell alakítani a kórházi struktúrát: „Hol vannak a krónikus ellátási színterek, hol vannak az ápolási otthonok, hol vannak a rehabilitációs helyek? Át lehet alakítani, át kellene alakítani."

Példának hoznak fel egy olyan országot, ahol - igaz, harmincöt év alatt - százhúszezerről húszezerre csökkent az aktív kórházi ágyak száma. Most azonban adottság, hogy a struktúra olyan, amilyen, s ebben a struktúrában kell a rendszer működőképességét biztosítani, amihez pedig nélkülözhetetlen az a pénz, amit a kormány most nem akar odaadni.

Nekik persze az a dolguk, hogy orvosként gyógyítsanak, illetve, hogy kórházigazgatóként megszervezzék, hogy kollégáik gyógyíthassanak. Hogy miért nem volt képes „a politika" arra, hogy takarékosabb kórházi struktúrában lássa el az ország betegeit, az nem az ő dolguk. Az sem az ő dolguk, hogy szűkítik-e a térítésmentesen járó csomagot. Nem is a derék műsorvezetőé, aki úgy teszi fel a kérdést: „Azon gondolkodom, hogy isten ne adja, hogy Bajnai úrnak mondjuk az édesanyja olyan helyzetbe kerül, hogy nem tudják ellátni, akkor, gondolom, elkezd a pénzügyminiszterrel gondolkodni, hogy mégiscsak valamit kellene csinálni."

Csak éppen azt felejti el a műsorvezető, azt felejtik el a kórházigazgatók, hogy minderre - a csomag szűkítésére is, a kórházi rendszer átalakítására is és másra is - történtek próbálkozások, mégpedig „a politika" egyik oldalán, amelyeket valakik „a politika" másik oldalán, merőben a hatalmi harc logikáját követve, lejárattak, és többé-kevésbé meg is buktattak.

Bauer Tamás írása az Élet és Irodalomban