Liberális ámokfutás | Weborvos

Nagy kérdés, milyen lépéssorozatot határoz majd meg a következő kormány.

A második Gyurcsány-kormány 2006-os megalakulásával évekre véget ért az MSZP diszponálása az egészségügy fölött. Azzal, hogy a koalíciós egyezkedés folytán a tárca az SZDSZ-hez került, döntő fordulat következett az egészségpolitikában, elkövetkezett az az időszak, amelyet a Fidesz következetesen liberális ámokfutásnak nevezett, s ami ettől függetlenül is mérföldkövet jelentett a hazai egészségügyben.

A ciklus első tárcavezetője, Molnár Lajos, aki még Csehák Juditnál is rövidebb ideig, mindössze tíz hónapig volt hivatalban, ám a hálapénz ellen ádáz harcot hirdető tárcavezető annál mélyebb és máig érzékelhető nyomot hagyott az egészségpolitikában, noha szakmai és politikai szempontból is kisebbségi álláspontot képviselt. A meglehetősen konfrontatív miniszter egyik napról a másikra akarta megvalósítani a Zöld könyvnek nevezett füzetében is vázolt reformjait, de kíméletlen pragmatizmusának végül az lett a következménye, hogy összeveszett az orvosokkal, saját tanácsadó testületeivel, a gyógyszerészekkel, a gyógyszergyártókkal és áttételesen sok millió beteg emberrel is.

Molnár elemeire szedte az így-úgy, de mégiscsak működő rendszert, ám nem volt képes új, stabil építményt összerakni - leginkább azért nem, mert sokakat irritáló föllépésével és a szakmai egyeztetések mellőzésével rendre elmarta maga mellől lehetséges partnereit, még az MSZP-t is. A miniszter nagy elánnal kezdett dolgozni, nevéhez számos rendelkezés kapcsolódik, ezek közül néhány igen emlékezetes. 2007 februárjában bevezette a háromszáz forintos vizitdíjat és napi ápolási díjat, előbbire szerinte azért volt szükség, mert az emberek sokszor indokolatlanul járnak orvoshoz. Hogy az összeg igazán nem nagy, Molnár viszonyított, és egészségügyi miniszterhez képest meglepő módon fél doboz cigaretta árához hasonlította a díjakat. A rendelkezés hatására kezdetben valóban csökkent a betegforgalom a rendelőkben, de csakhamar kiderült, hogy a vizitdíj szedése aránytalanul növeli az orvosi adminisztrációt, ráadásul kínos helyzetbe hozta a gyógyítókat erkölcsi szempontból. Annak ellenére, hogy a vizitdíj a háziorvosoknál maradt, többen is megtagadták a beszedését, a Fidesz pedig később népszavazást kezdeményezett a díjak eltörléséről.

Molnár belevágott a kórházrendszer átszervezésébe is, ami a rosszul működő intézmények elsorvasztását, a finanszírozás racionalizálását, valamint az aktív és ápolási ágyak jobb elosztását célozta. Az elképzelés ésszerű volt, a megvalósítás azonban siralmasra sikerült. Az első néhány száz ágy leépítését még együttműködésre építve, pályáztatással oldották meg: a kórházak egy-három millió forintot kaptak a leadott ágyakért, s a pénzt belső működésük átalakítására fordíthatták. Később politikai alkuk sora és az intézményfenntartók lobbiereje döntött. Az eredeti elképzelésekhez képest több kórház kapott kiemelt, úgynevezett súlyponti státust, a maradék ágyak elosztását pedig Molnár Lajos a regionális egészségügyi tanácsok hatáskörébe utalta. Ezek viszont érthető okokból nem vállalták a feladatot, hiszen a grémium soraiban helyi kórházigazgatók ültek, ráadásul az elképzelés ellen szinte mindennaposak voltak a tüntetések.

Az újabb lovasberényi koalíciós alku nyomán született kórháziágy-listáról és a területi ellátásról szóló rendeletet Molnár 2007 tavaszán hirdette ki, de teljes zűrzavar lett az átalakítás vége: egyes területi kórházak a feladathoz nem kaptak elég ágyat, mások pedig ágyat kaptak ugyan, de beteget nem. Mikola István élesen bírálta a minisztériumot, mondván: a rendelet nem az élethez igazodik, körzővel és vonalzóval nem lehet ellátási területeket meghatározni. Sőt az is előfordult, hogy ugyanazt a beteget a szétzilált betegutak miatt más kórházban kellett volna a műtét előtt altatni, másutt pedig operálni.

Az új, máig ható „rendszer" finanszírozási szerződéseit több kórházfenntartó önkormányzat bíróságon támadta meg. A leendő pénztárak érdekében a miniszter 2007 elején létrehozta az azóta szakpolitikusok által pártállástól függetlenül is sokat támadott, ma is működő Egészségbiztosítási Felügyeletet, amely megteremtette a hatékony ellenőrzés illúzióját, de tevékenysége során nem a finanszírozót vonta kérdőre, hanem az egyébként is sanyarú helyzetben lévő egészségügyi szolgáltatókat bírságolta a pénzhiány miatt kialakult áldatlan állapotok miatt, tovább csökkentve ezzel a betegellátásra rendelkezésre álló szűkös forrásokat.

Molnár Lajos gyógyszer- és patikafronton is nyitott: úgynevezett generikus programja értelmében az orvosnak az azonos hatóanyagú orvosságok közül az olcsóbbat kell felírnia. Ez hozott némi megtakarítást a gyógyszerkasszának, ám hátrányosan érintette az új szereket kifejlesztő cégeket, amelyek készítményei természetszerűen drágábbak.

A patikaliberalizáció - vagyis a mindenki számára szabad gyógyszertárnyitás lehetősége - alaposan megbolygatta a kedélyeket, mert az élelmes gyógyszergyárak sok helyütt integrálták a gyártást, a nagy- és kiskereskedelmet. Ez a lehető legrosszabb modell a kliensnek, hiszen a patikában kapható orvosságok listáját maga a gyártó befolyásolja. Éles viták kereszttüzébe került az is, hogy a liberalizáció folytán egyre több, korábban „rendszeridegen" helyen, így benzinkútnál, hipermarketben, drogériában lehet orvosságot kapni.

Molnár Lajos 2007 áprilisában önként távozott posztjáról, egyesek szerint „besokallt". Valójában ezzel akarta tovább lendíteni az akkorra már holtpontra jutott koalíciós tárgyalásokat a társadalmi egészségbiztosítás funkcionális privatizációjáról. Szakértők szerint az egyik nagy hiba az volt ebben az időszakban, hogy az intézményi átalakításra nem vontak be uniós forrásokat. A pénz most rendelkezésre áll, ám már nincs egységes stratégia, amely keretet adhatna a források ésszerű felhasználásának.

Molnár távozása után rövid időre Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter felügyelte a tárcát, az operatív munkát ezalatt Horváth Ágnes államtitkár végezte, akit április végén nevezett ki miniszterré Gyurcsány Ferenc. Rengeteg pénz folyt el a több-biztosítós modell népszerűsítésére, és kevesebb figyelem jutott a betegellátással kapcsolatos valós gondok megoldására. Az egészségbiztosítás piaci alapokra helyezéséről már 2007 januárjában elkészült egy munkaanyag, szerzője Mihályi Péter közgazdász, az Államreform-bizottság tagja volt. A piacosítás ügyét - az ellátásszervezés magánkézbe adását - híven kiszolgáló Horváth Ágnessel még látványosabbá vált az ámokfutás, és javarészt ez indította el az SZDSZ mélyrepülését. A több-biztosítós modell tervezetét számos szocialista politikus ellenezte, de Gyurcsány szembefordult saját pártjával, végül azzal a kompromisszumos ötlettel állt elő, hogy alakuljanak regionális biztosítók, és azokba 49 százalék erejéig engedjék be a magántőkét. A tárca magyarázata szerint az egészségbiztosítással foglalkozó pénzintézetek betegekért folytatott versengése jelentette volna az ellátás minőségi garanciáját. Az ellátás azonban nem javult volna. A gyógyítás színvonala, az egészségbiztosítási alap egyensúlya éppen a szolgáltatások korlátozásával, a beszállító cégek dolgának nehezítésével valósulhatott volna csak meg. A pénztártörvényt végül megszavazta a koalíciós többség, de - mint Csehák kórháztörvényénél - az államelnök visszaküldte megfontolásra. A parlamenti többség ekkor már adott a látszatra, és több hetet is hagyott a második megszavazás előtt.

Időközben hitelesítették a Fidesz vizitdíjra, kórházi napidíjra, valamint tandíjra vonatkozó népszavazási kérdéseit, ezzel párhuzamosan pedig soha nem látott társadalmi összefogás született a pénztártörvény életbe lépésének megakadályozására, a társadalmi egészségbiztosítás megmentésére. 2008. március 9-én a szavazók eltörölték a díjakat, s ez megpecsételte a több-biztosítós (több-pénztáras) modell, valamint a koalíció sorsát is. A törvényt hatályon kívül helyezték, így az ellátásszervezésben visszaállt a korábbi rend.

A koalíció fölbomlása és Horváth Ágnes menesztése után az MSZP magához vette az egészségügy irányítását, a kormányfő 2008 májusában Székely Tamást, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár volt főigazgatóját nevezte ki miniszterré, ő jelenleg is hivatalban van. Ezzel megint langyosabb időszak kezdődött, gyakorlatilag nem történt jelentős átalakítás az ágazatban. Székely Tamás végigvitte a vizitdíj-kiesésből fakadó vitákat a háziorvosokkal, meg is egyezett velük a kompenzációban, és menedzselte az Országos Egészségbiztosítási Pénztár formális regionális egységekre bontását. Látványosan nem balhézott össze senkivel, és levezényelte két, lényegében csak részeredményeket produkáló egészségügyi jogszabály-halmaz megalkotását. Elemzők szerint legtöbbet az európai uniós pályázatok kapcsán tehetett volna, ha alaposabban átgondolja, valóban ott és arra a fejlesztésre van-e szükség, ahová és amire nem kevés pénzt nyert el a pályázó. Elsősorban a kistérségi szakrendelők fejlesztése ellen emel kifogást sok szakember, mondván: egyrészt nem oldja meg az ellátási gondokat, másrészt az egészségház későbbi fenntartása az önkormányzatok anyagi helyzete miatt kiszámíthatatlan. Ilyen nyolc év után kérdés, milyen lépéssorozatot határoz majd meg a következő kormány. A tét óriási, mert jövőre már húszéves késésben lesz az egészségügyi rendszer átalakítása.