Magyar virológusok is Az év emberei között

A Time magazin nemrég Az év embereinek választotta meg az ebola ellen küzdő szakembereket.

Így két magyar virológus – Pályi Bernadett és Kis Zoltán – is magáénak tudhatja a megtisztelő címet. Kis Zoltánnal készült beszélgetésből kiderül, hogy tavasszal járt Guineában, ahol borzalmas körülmények és kirekesztés fogadta – írja a Délmagyarország Napilap cikke nyomán a delmagyar.hu portálján.

– Tavasszal kezdett el terjedni a vírus, ön pedig április közepén már a helyszínen dolgozott. Hogyan jutott ki Afrikába?

– Az Európai Unió támogatásával több európai országbeli intézet együttműködésével alakították ki a European Mobile Laboratoryt, ahová én és Pályi Bernadett kolléganőm is – mint az Országos Epidemiológiai Központ Nemzeti Biztonsági Laboratóriumában dolgozó virológusok – meghívást kaptunk. A mobil labor lényege, hogy ha egy harmadik országban üti fel a fejét egy járvány, azt oda tudják vinni, és gyakorlatilag napi 24 órán át, a hét minden napján, akár több hónapon keresztül is üzemelni tud. A guineai ebolajárvány hallatán aktiválták a labort, én pedig a kettes számú csoporttal április végén már Afrikában voltam.

– Milyen körülmények fogadták a kontingenst?

– Egy szóval jellemezve: borzalmasak. Higiénia szinte nincs, Guéckédouban, ahol voltunk, folyó víz is csak hébe-hóba volt, vödörből kellett tisztálkodni. Mindennap ugyanazt ettük, a városban pedig hatalmas a nyomor, a szegénység, rengeteg az alultáplált ember, akik mindenféle betegséggel küzdenek. Egyszer ellátogattunk egy falu egészségházába is, ami a helyi orvosi rendelőt jelentette. Az ottani bűzhöz hasonlót még sehol sem lehetett érezni, az injekciós tűk és fecskendők szétdobálva hevertek a padlón, az infúziós zacskót pedig az ablakba tették. Nem volt hőmérőjük sem: a testhőmérsékletet úgy állapították meg, hogy akinek nagyon forró a homloka, annak 39, a kicsit forrónak 38, az éppen csak melegnek pedig 37 fokos láza van.

– Mi volt az önök feladata?

– A mi csapatunk labordiagnosztikát végzett, vagyis a betegtől megkapott mintákat elemeztük: vért, vizeletet, nyálat, anyatejet. Meg kellett állapítanunk, hogy az illető maláriás vagy ebolás-e (a két betegségnek hasonlók a tünetei), a mintákat pedig be kellett csomagolnunk, hogy biztonságos körülmények között további vizsgálatokra Európába szállíthassák őket.

– Mennyire fogadták el a segítséget a helyiek?

– A higiéniai körülmények mellett a bizalmatlanság volt az a tényező, ami akadályozta a munkánkat. A helyiek általános felfogása szerint a fehér ember vitte oda a betegséget, hogy megölje az afrikaiakat, de olyat is hallottunk, hogy ebola igazából nincs, a védőoltásokkal mérgezik az embereket. Nehéz volt így dolgozni.

– Ha tehetné, újra visszamenne Nyugat-Afrikába?

– Mindenképp. Egyrészt – szakmai szemmel nézve – ez hatalmas kihívás, hiszen egy igen komoly járványról beszélünk, másrészt pedig szeretnék segíteni az embereken. Ezt itthon nehezen teheti meg az ember, tétlenül nézni végig az egészet pedig borzasztó
érzés.