Mi a baj(om) az orvoslással?

Magyarországon évente feltehetőleg 6-7 ezer beteg hal meg azért, mert kórházba került.

Erdős Attila, orvos-üzletember cikkében arról ír, hogy nemrég, amikor meglátogatott egy floridai kórházat, azt látta, a kórház filozófiája az, hogy a beteg testi és lelki gyógyítását a méltóság megtartásával kell elvégezni: „Úgy tartják, hogy a kórházi öltözetben sétáló szakszemélyzetnek már a látványa is szükségtelen félelmet kelthet, amitől a beteg ideges és feszült lesz, ez viszont hátráltathatja a gyógyulást. Nem beszélve arról a megalázottságról, melyen azon szerencsétlen betegek mennének keresztül, akik az egyik kivizsgálásról igyekeznek a másikra a kórházi hálóingükben, miközben a saját infúziós állványukat tolják maguk mellett".

Ezért, mint írja, virtuálisan két részre osztották a kórházat: van a „front stage" és a „back stage": „A front stage-ről, ahol látogatók, járóbetegek és a kórház wellness részlegébe érkező sportolni vágyók is megfordulhatnak (fitneszcentrum, uszoda és tornaterem is van természetesen, melyeket bárki használhat), a személyzetnek is csak civilben szabad közlekedni". „A back stage az általunk megszokott kórházra már egy kicsit hasonlít - ha a felszereltségről, tisztaságról és az egyágyas kórtermekről elfeledkezünk - de a beteg méltósága itt is szent". (Egy jellemző példa: dolgozik ott egy sebész, akinek a műtétjeire szerte a világból érkeznek tanulni. Számos monitoron keresztül mindenki követheti mi is zajlik a műtőasztalon. Az ablakokat viszont azonnal elsötétítik, amikor a beteget behozzák és felfektetik az asztalra. Ameddig az aneszteziológus erre engedélyt nem ad, a sebészek sem léphetnek be.)

Hazai tapasztalata viszont az, hogy az egyik nemrég felújított, híres egyetemi klinikán a büfé a műtőbe vezető folyosón található és nemegyszer látta már a műtősfiút beugrani egy kávéra, miközben szerencsétlen beteg félkómában várta, hogy menjenek tovább. „Nesze neked méltóság. Arról már nem is beszélek, hogy egy óra alatt - nem viccelek, striguláztam - 137 alkalommal ment el előttem „fehér köpenyes" - fogalmaz az orvos.

Majd kifejti: „Tudták, hogy a kórházba kerülés a 8. vezető halálok? Magyarországon évente feltehetőleg 6-7 ezer beteg hal meg azért, mert kórházba került. Nem a betegség visz el ennyi embert, hanem a kezelés szövődményei, az úgynevezett nem kívánt mellékhatások, a hibák és balesetek, valamint következményeik. Módszertanában megkérdőjelezhetetlen tudományos közlemények eredményeit a hazai kórházfelvételi adatokra vetítve nagyjából ennyi beteget veszíthetünk el a kezelések szövődményei vagy a nem megfelelő kezelések és hibák következtében. Ez több, mint a prosztata- vagy mellrákban évente elhunytak száma."

Arról is ír, hogy egy orvosi hibákkal és tévedésekkel foglalkozó szakmai konferencián megkérdezte a hallgatóságtól, hogy saját véleményük szerint, mekkora azon receptek aránya, melyek valamilyen szakmai hibát tartalmaznak: „Ezt szinte mindenki még nagyobb arányúnak vélte, mint amit mi találtunk! Szerintem önmagában ez a válasz megérne vagy három parlamenti vizsgálóbizottságot, hogy kiderüljön mi is folyik a gyógyszerfelírás frontján, szakmailag mi indokolt és ha igen, azt jól is írják-e fel".

Véleménye szerint „az orvos két ok miatt ír fel gyógyszert (a harmadik, hogy a beteg követeli, de ezt most hagyjuk): vagy saját maga győződött meg róla, hogy hat, vagy valaki azt mondja, hogy hat. Ez a „valaki" igen gyakran az orvoslátogatót jelenti, akiről álnaivitás lenne feltételezni, hogy objektív tájékoztatást akar nyújtani". Az egész „koleszterindili" pedig szerinte „javarészt egy lufi, és felfújásában a gyógyszeriparnak nagyon jelentős szerepe van": „Az első olyan klinikai tanulmány, amely egy koleszterinszintet csökkentő gyógyszer infarktust megelőző hatásaival foglalkozott, megállapította - és a vizsgálatot szponzoráló gyógyszergyár mindent meg is tett, hogy az eredményt mindenki meghallja -, hogy a szer (kolesztiramin) majd negyedével csökkentette a szívrohamban meghaltak arányát!

Ez óriási eredmény, gondolhatná bárki, mi ezzel a baj? A vizsgálatba 1900-1900 olyan beteget vontak be, akik kaptak, illetve nem kaptak kolesztiramint. Abból az 1900 betegből, aki nem kapott gyógyszert, 38 hunyt el infarktusban, azok közül pedig, akik szedték, 30. Kétségtelen tény, hogy a kontrollcsoporthoz képest a nyolc megmentett élet majdnem 25%-os csökkenésnek felel meg, de azt se felejtsük el, hogy a betegség kialakulásának az esélye alig 2%! A gyógyszert szedők között a kockázati arány alig 4 ezrelékkel javult! Arról nem is beszélve, hogy mindkét csoportba nem „átlagembereket", hanem csak kifejezetten magas rizikó faktorú személyeket válogattak be, s az ő esetükben a kockázat az átlaghoz képest is eleve többszörös".

A cikk szerzője leszögezi: „A koleszterinszint csökkentése kétségkívül nem árt, de irgalmatlan sokba kerül - 2008-ban a Magyarországon több mint 22 milliárd forintot költöttünk erre. Döntsék el önök, ér-e ennyit ez a néhány ezreléknyi kockázatcsökkenés. Csak úgy mondom, hogy a teljesen normális vérnyomás értékeket elkezdték prehipertóniának hívni, és szerintem mindannyian sejtjük mi lesz ennek a vége…"

Fontosnak tartja, hogy a jó orvosokat nagyon jól fizessék meg, a sarlatánokat pedig távolítsák el. Gondnak tartja, hogy „a gyógyítás szabadságának is vége. Az orvoslás elindult a szuperspecializálódás irányába, egyre kisebbek és kisebbek azok a területek, amelyre szakosodunk".

Másik jellemző jelenség a „protokollizálás" - véli. „A tudományos eredmények összegyűltével egyre jobban meghatározható, hogy melyik betegcsoportnak, melyik kezelés a legoptimálisabb, amitől viszont nem szabad eltérni. Ez ismét jó a betegnek, de ismét dögunalom az orvosnak, főként a lánc legvégén található háziorvosnak" - fogalmaz.

Kifejti, hogy „paradox módon az alapellátásban dolgozók egyszerre túl és alulképzettek a feladat elvégzéséhez. Elsősorban mentálisan nehéz ezt feldolgozni és a többségnek szerintem nem is megy. Eltöltenek minimum hat évet az orvosegyetemen, utána ötöt a szakvizsgáig, tanulnak, vizsgáznak, ismerik a rák molekuláris mechanizmusát, majd a praxisban az idejük 80 százalékában aszpirint írnak fel, súlyt, magasságot és vérnyomást mérnek. Ehhez a feladathoz egy féléves gyorstalpaló is bőven elég lenne, sőt.

A skandináv országokban sok feladatot kivettek a megszokott orvosi ellátásból és a védőnőkre bízták ezeket. Nagyon rövid idő alatt a népegészségügy terén fantasztikus eredményeket értek el. A paraméterek, melyeknek csökkenniük kellett, csökkentek, és melynek nőnie, az nőtt".

Így folytatja: „Évek óta folyamatosan nő a nem hagyományos, tehát gyógyszernek nem minősülő készítmények és eljárások (pl. akupunktúra, homeopátia stb) forgalma, felmérések szerint a betegek legalább 30 százaléka hisz az ilyen gyógymódokban. Függetlenül attól, hogy a hagyományos orvoslás mit tart ezen terápiák hatékonyságáról, ezt a számot már komolyan kell venni. A betegek harmada igényli, hogy ezen a téren is minimum felvilágosítsák, sőt, a kezelőorvos a hagyományos gyógymódot egészítse ki a „természetes" gyógymódok ajánlásaival. A 15-20 éve végzett, vagy idősebb kollégák biztosan nem kapták meg azt a képzést, amely szükséges lenne ahhoz, hogy a betegek ilyen igényeit kielégítsük. Átnéztem az orvosegyetemek interneten hozzáférhető kurzusainak listáját és ennek alapján úgy tűnik, hogy a most végzettek sem kapnak ilyen téren megfelelő elméleti és gyakorlati képzést.

Apropó, gyakorlati oktatás. Itt sincs minden rendben, aminek illusztrálására hadd hozzak fel egy olyan példát, amely ha nem velünk történik, el sem hiszem. Egy kis kórházban voltunk kezelésen, ahol a kórházi gyakorlatra érkezett egyik hallgató rosszul lett és elájult. Az ott levő orvos próbálkozgatott, de a szerencsétlen csak nem tért magához. Hosszú percekig annyira nem történt semmi pozitív, hogy egy másik diák ijedtében felhívta a mentőket. Azok természetesen nem akartak hinni a fülüknek „Micsoda? Betegért? Kórházba? Szórakozik velem?" Később elindították a rohamkocsit, az bepakolta a beteget és elvitte egy másik kórházba. Elviszik a beteget a kórházból, hogy meggyógyuljon…"

Erdős Attila összegzésképpen azt írja, hogy „elsősorban a szakmának kellene lépnie, és a szabályzó közegnek pedig ebben segíteni. A gazdasági válság inkább előbb, mint utóbb meg fog jelenni az egészségügyben és a szereplők javarészének gyökeresen át kell majd gondolnia a szerepét, ha túl akar élni. Nem az a kérdés, hogy lesz-e kórházcsőd, hanem hogy hol és mikor. Nem az a kérdés, hogy bajba kerülnek-e az egyetemek, hanem az, hogy melyikük először".