Működő gépek, leálló szervek

Testünk alkalmas arra, hogy megbirkózzon az ősidők óta fenyegető veszélyekkel.

Az ember az evolúció során úgy fejlődött, hogy ne ártsanak neki az időjárás ingadozásai, túlélje az éhezést, a traumákat és a fertőzéseket. Az elvérzéstől megvéd a véralvadás, szöveteink regenerálódnak, törött csontjaink összeforrnak, immunrendszerünk le tudja győzni a legtöbb kórokozót.

„Nem úgy fejlődtünk, hogy olyan helyzetekkel küzdjünk meg, amikor benyugtatóznak, lélegeztetőgépre kötnek, és teletömnek gyógyszerekkel" - állítja Mervyn Singer (Bloomsbury Institute, London), akinek szinte második otthona az általa vezetett intenzív osztály. Véleménye szerint a modern intenzív ellátás megzavarja a test természetes védekező mechanizmusait - a betegek gyakran az orvosi beavatkozások ellenére és nem azoknak köszönhetően maradnak életben.

A merész állítás alapja, az egészség-betegség kérdéskör darwini megközelítése nem új keletű, de ma sem része a hagyományos orvoslásnak. Singer azonban felveti, nem lehetséges-e, hogy a változások valójában a szervezet küzdési stratégiái. Mert akkor a modern orvoslás megzavarja a test természetes védekező mechanizmusát.

Számtalan ok miatt kerülhetnek az emberek az intenzív osztályra, mégis a legtöbbször mindegyikük állapota hasonlóan alakul, mivel a test ugyanúgy reagál traumára és fertőzésre egyaránt: erős gyulladás jön létre a sérülés helyén, így védekezik a test a mikroorganizmusok ellen, illetve így gyűjti össze az immunsejteket, hogy azok lebontsák a károsodott szöveteket. Miközben ezek a reakciók a helyi szöveteket károsítják, a test egészét védik.

Súlyos esetekben a helyi reakcióból egész testre kiterjedő gyulladás alakulhat ki. Ennek első szakaszában az immunrendszer felpörög, stresszhormonok szabadulnak fel, és fokozódik az anyagcsere: magasabb lesz a testhőmérséklet, gyorsabb a szívverés, és szaporább a légzés. Optimális esetben ezek a tünetek hamar elmúlnak, de sok betegnél napokig is elhúzódik a súlyos gyulladás.

Ha nem sikerül helyreállítani az egyensúlyt, több szerv is felmondhatja a szolgálatot. Ez a „sokszervi elégtelenség" az első hét után a betegek több mint kétharmadánál kialakul - ma az intenzív osztályos kórlapokra ez kerül leggyakrabban a halál okaként.

Az elfogadott álláspont, amivel Singer nem ért egyet, hogy a kezdeti trauma folyadékvesztéssel (vérzéssel, hányással, hasmenéssel, izzadással) jár. Sőt nem csak látható formában veszítünk „vizet": a gyulladásos reakció nyomán a szövetekbe is folyadék szivárog a keringő vérből. A folyadékveszteség nyomán kevesebb oxigén jut a szervekbe, és elhalnak a sejtek.

Singer ezzel szemben a bonctani eredményekre hivatkozik. Az intenzív osztályon többszörös szervi elégtelenség következtében elhunyt betegek vizsgálatakor a szerveken nem találtak súlyos elváltozásokat, amelyeket oxigénhiány okozhatott volna. Amennyiben egy beteg túléli a sokszervi elégtelenséget, még a kisebb regenerálódási képességű szervekben is hamarosan helyreáll a működés. Akut veseelégtelenség után például az érintettek mindössze egy százalékánál van szükség élethosszig tartó dialízisre.

Arra is van bizonyíték, hogy a sokszervi elégtelenség állapotában is jut oxigén a szervekhez - azok csupán kevesebbet használnak fel belőle a működésükhöz.

Mindezek fényében Singer arra a következtetésre jutott, hogy a szervek soha nem reagálnak teljes leállással a szélsőséges stresszre.