Nem lesz valahogy!

Akkor még úgy tűnt, eljött az idő az egészségügy fundamentális átalakítására, és valahol egymásra találnak a résztvevők és a kormány.

2006 márciusában Gyurcsány Ferenc miniszterelnök dr. Rácz Jenő egészségügyi miniszterrel 21 pontos programot vázolt a minisztérium nyolcadik emeleti előadójában az egészségügyi szakma egészének képviselői előtt. A program teljes sikert aratott, a jelenlévők vastapssal jutalmazták. A program 16 év után végre egy teljes stratégiai átalakítás koncepcióját vázolta fel, a kapacitás racionalizálásától kezdve a munkaerő-vándorlás biztosításán és az új finanszírozási rendszer kialakításán keresztül egy új, valódi (egy-!) biztosítós rendszer létrehozásáig - írja Repa Imre orvos.

Észrevételek, javaslatok természetesen elhangzottak – a jó szokásokhoz híven a hozzászólókból elsősorban saját érdekeik beszéltek, de felvetéseikre általában biztató választ kaptak. Az orvosi kamara két jelen lévő vezetője is segítségét ajánlotta fel az átalakítás folyamatában. Akkor még úgy tűnt, végre eljött az idő az egészségügy fundamentális átalakítására, és valahol egymásra találnak a résztvevők és a kormány. Lezajlottak a választások, létrejött az újabb MSZP–SZDSZ koalíció, melyben az egészségügy átalakítását a kisebbik koalíciós partner, az SZDSZ vitte tovább.

A 21 pontos programból számos elem eltűnt, sok területen viszont még radikálisabb változtatásokra került sor. A kiemelt feladatként kezelt egészségügyi reform területén a Molnár Lajos által vezetett csapat mozgástere behatárolt volt, hiszen az egészségügyet érintették legjobban a gazdasági megszorítások. A lelkesedés a szakma reprezentánsai részéről már eltűnőben volt, sőt a miniszter által meghirdetett programmal szemben kifejezett ellenállás alakult ki. A folyamat csúnya adok-kapokká fajult és a szakma márciusi támogató hozzáállásából „csak azért is" kifogásokat kereső, mindent gátló ellenállás lett.

A koalícióban az óriási belső viták ellenére az egység megmaradt, így a tárca a törvénykezés szintjén véghez tudott vinni több olyan lépést, melyben még fellelhető volt a teljes körű átalakítás elve. Óriási munka, óriási küzdelem volt, de már csak részlegesen eredményes, mivel sokszor nem került sor a jószándékú tanácsok elfogadására. A koalíciós egység és elkötelezettség azonban kezdett fellazulni. Az ellentéteket már szakmailag sem lehetett orvosolni, lásd a kórházi kapacitások ügyében lezajlott lovasberényi alkudozást.

Az egészségügy szereplői ekkor már jobbára teljes egészében szembefordultak az átalakítással. Helyreállt a régi „rend": mindegy volt, mit mond a kormányzat – „csak azért se". Hogy hibás volt a kommunikáció, ma már mindenki tudja. Hogy hibás volt több döntés (például az említett lovasberényi alku következményeképp), ezt is tudhatjuk. Nagy hiba volt a paraszolvencia kérdését az egészségügy legnagyobb rákfenéjeként a középpontba állítani. Magyarországon az ellátók és az ellátottak erre szocializálódtak, a hálapénzt nem lehet fölszámolni parancsszóra vagy vizitdíjjal, megszüntetésének egyetlen lassú, ám következetesen végigvihető útja van: jól működő egészségügyi rendszer kialakítása viszonylag tisztességesen megfizetett dolgozókkal.