Ráncok | Weborvos

Singer Magdolna Áldatlan állapot - Mi lesz velünk? című könyve új keletű kérdést boncolgat.

Mi legyen azokkal a kívánt magzatokkal, akikről még a kismama terhessége alatt kiderül, hogy súlyos betegek? A kötet szerzője a vele készült interjúban elmondta, hogy van a könyvben egy doktor, aki következetesen a beteg magzatok elvetetése mellett érvel, és azokat a nőket, akik ezen átestek, mindig „betegként" említi. Miután végigolvasta a könyvet, azt mondta neki, hogy ahány kollégájának csak tudja, kezébe adja majd, mert egészen más az anyák szemszögéből látni a történteket, mint orvosként.

Singer attól tart, sok orvosnak, aki azt gondolja magáról, hogy csodálatos terhesgondozást végez, talán döbbenetes erejű felismerés lesz, valójában mennyi sebet okoz, kollégáival hányszor tévednek, és milyen sok eset csúszik ki a kezük közül.

Persze minden éremnek két oldala van: képtelenség nap mint nap ugyanolyan kedvességgel, lelkiismeretességgel ellátni az órákig várakozó, elkeseredett, rémült, nyilván emiatt rosszul kommunikáló anyukákat.

A szerző arról is beszélt, a nők túlnyomó többségének elképzelhetetlen, hogy egyedül szüljön. Még egészséges babát is borzalmas lehet egyedül a világra hozni, hát még átélni azt, hogy aki előcsúszik a testünkből, halott. Azt kell mondania, közölte, hogy beteg magzat esetében gyakori, hogy az anyától mindenki elmenekül. Fizikai és lelki értelemben egyaránt. Ez a jelenség a mai társadalmi berendezkedés egyik rákfenéje. Magát a halál tényét tagadjuk.

Hogy mindenki megkapja a gyógyulás esélyét, az persze nagyszerű dolog, csak éppen van egy árnyoldala is, amelyről nem szeretünk tudomást venni. Nevezetesen: generációk élik le az életüket anélkül, hogy valaha a halállal vagy halott emberrel találkoznának. Hiányolja a gyógyító munkát végző személyzet képzéséből azt az önismereti részt, amely a többi segítő szakmában dolgozó ember számára kötelező! Pedig égetően fontos volna, mert aki nem néz szembe saját félelmeivel, az nem lesz képes valódi kommunikációt folytatni erről más emberrel sem.

Védőnők ismerték el egy előadása után, hogy kerülik a gyászoló anyukát. Ha fogalmunk sincs, mit lehetne mondani a babáját gyászolónak, mondjuk meg az igazat: „Nem tudom, mit mondjak, zavarban vagyok, de mélyen veled érzek, és szívesen segítek, ha tudok!"

Az abortusz feldolgozatlansága depressziót, megmagyarázhatatlan meddőséget, problémássá válhat a meglévő gyermekekkel való viszony, elakadhat a következő szülés. A rengeteg császármetszés okait vizsgálva bizony sokszor ott találjuk az asszonyba beleragadt, feldolgozatlan gyászt, rettegéseket attól, hogy most mi lesz. Van, hogy teherbe sem esik, vagy sorozatban elvetéli a magzatokat a rettegés miatt. Terápiák során tapasztalja, milyen sok életenergiát vesz el a nőktől az, hogy éveken át lefedve tartsák a sebeiket, gócaikat.

Úgy vált gyásztanácsadó, halállal, haldoklással foglalkozó szakemberré, hogy rákos lett. De már előtte is érdeklődéssel olvasta Polcz Alaine halállal kapcsolatos könyveit. Amikor beteg lett, megtudta, mennyire jó, ha van kivel szót váltani a bajról, mindegy, ki mit mond, csak szeretettel forduljon az ember felé. Volt egy másik problémája is: nem szerette az időseket. De ez idő alatt sok mélységesen szomorú, összetört, idős, beteg emberrel találkozott. Valahogy megesett a szíve rajtuk... És ez hatalmas ajándékot hozott az életébe. Az egész betegsége egy nagy ajándék, hangsúlyozta. A betegsége volt a legjobb dolog, ami történt vele, hiszen új irányt vett általa az élete.

Férje a háborítatlan szülésért harcoló hazai mozgalomnak volt emblematikus figurája. Ő pedig a háborítatlan halál mozgalmában dolgozott. Férje révén óhatatlanul kapcsolatba került olyan anyákkal, akik a várandósság vagy a születés során vesztették el kisbabájukat. Együtt dolgoztak a „születés hete" mozgalomban, e rendezvénysorozat internetes oldalán szerkesztette a sirató rovatot. Oda kezdte írni ezeket az interjúkat. Egyszer csak azt érezte, hogy ennek könyvnek kell lennie.

Pontosnak mondható becslések szerint kétszer annyi baba fogan meg, mint amennyi egészségesen megszületik. Az elveszett magzatok fele művi abortusz, a többi rendellenességek vagy születés körüli halálozás áldozata lesz. Szinte nincs nő, akinek ezzel a fajta veszteséggel az élete során ne kellene szembenéznie! Sajnos a gyásznak ez mostoha területe. Nem elég, hogy megtörténik az anyával a vetélés vagy a halva születés, ez önmagában is hatalmas tragédia, amelyet mélyen gyászol. A következő nehézséggel akkor kerül szembe, amikor környezete nem fogadja el a gyászát. Még a családja sem!

Sokrétű lélektani vonatkozásai lehetnek egy magzat elvesztésének, ráadásul mindezt kommunikációs zárlat veszi körül. Azért azt is meg kell jegyezni, hogy ebben az állapotban a gyászolónak többnyire semmi sem jó! Ha kérdezik, az a baj, ha nem szólnak, az. Megoldás, ha akad valaki (barátnő, testvér, anya), akinek van türelme vég nélkül hallgatni a sirámokat, ha kell, egy éven át is, odaadja szívét, lelkét, figyelmét! Az is fontos, hogy a család - elsősorban a férj, de a szülők, az após, anyós is - megértse, ezen az állapoton túl kell jutni, ezeket az érzéseket meg kell élni. É

rthetetlen számára, miért nem mutatják meg, mikor a világ más részein időt kap a család, hogy elbúcsúzzon, felöltöztetik, a mamája karjába fektetik a halott kisbabát is. Készül róla fotó, eltemetheti a család. Abban biztos, hogy ez esetben nem információhiányról vagy tudatlanságról, hanem a helyzet elől való elmenekülésről van szó. Ezért kellene felkészíteni erre a nőket. Különösen fontos ez egy magzat esetében, hiszen az édesanya bár nem láthatta, de álmodik róla, érezte a mozgását, kommunikált vele. Talán az nem okoz sebet, ha a mama gondolkodhat a döntésén, és meggyőződéssel mond nemet.

A temetést a törvény ugyan nem tiltja, de sokszor fogalmuk sincs az anyáknak, hogy ezzel a lehetőséggel élhetnének. Sokkos állapotban vannak, fel sem fogják. De nem is nekik kéne ezt tudni, hanem a kórházi személyzetnek. Persze lehet pótolni ezeket a rítusokat, és nagyon fontos is pótolni, a szertartásokat ki lehet találni, de lehet ötleteket kapni egymástól is, például a faültetést vagy az internetes gyertyagyújtást. Ezek jó dolgok, kivéve, ha valaki beleragad ebbe az állapotba - ha az akadályozza az életét, a normál életvitelét, ha függővé válik. De abban semmi rossz nincs, ha valaki a temető helyett az internetre „jár" gyertyát gyújtani az Angyalok szülei vagyunk című honlapon, amikor jólesik neki az emlékezés.

Az Áldatlan állapot című könyv problematikája új dolog. Azt tapasztalta, a döntés szempontjából elsősorban az számít, hogy az anya mennyire tudatos. Ezen nem iskolázottságot ért, hanem azt, hogy az asszony rendelkezik-e elegendő lelkierővel, hogy ne hagyja sodortatni magát az élettel, hanem a sorsát kézbe vegye. De ezek az anyák is rettenetesen szenvednek. Hiszen iszonyatos dolog arról dönteni, hogy akkor vagyok-e önző, ha megszakítom a terhességemet, vagy akkor, ha megszülöm a gyereket, és szenvedésre ítélem.

Singer Magdolna elmondta, hogy tiszteli az életet, de nem kritikátlanul életvédő, mert belátja, hogy van rosszabb is, mint a halál. De hol a határ? Mikor, kire mondhatjuk, hogy őt még meg kell szülni, de a másikat már nem?

A másik, ami az anyák döntésében nagyon nagy szerepet játszik, a társadalmi nyomás. Az orvosok - egy-két üdítő kivételtől eltekintve - szinte mindig az abortusz mellett foglalnak állást. Elsősorban a jogi következmények miatt. Hiszen ha megszületik a sérült gyerek, nem lehet tudni, a szülők nem gondolják-e meg magukat, és nem fordulnak-e mégis a kórház ellen. Az egyik megszólaló orvos mesélte, hogy a kollégája felindultságában kiabálni kezdett: nehogy már egy ajakhasadékos gyereket el kelljen vetetni! Ez a rendellenesség ma már olyan jól operálható, hogy senki észre sem veszi, hogy volt egy kis hiba a babával születésekor. De most ilyen a világ.

A könyv leggyönyörűbb történetei azokról az édesanyákról szól, akik tűzön-vízen át megtartották a - sokszor nagyon súlyosan, halálosan - beteg magzatukat, mégsem teherként beszélnek erről, hanem életük legszebb ajándékaként. De sajnos nagyon sok férfi csomagol, ha sérült gyermeke születik, de a fordítottjára is van példa, arra, hogy az anya menekül el. Vagy intézetbe adják a gyereket, és többet nem is beszélnek róla, mert a szép és sikeres pár életébe nem fér bele a tökéletlen utód.

Drámáknak volt tanúja, amikor gyűjtötte ezeket a történeteket: látott apákat, nagymamákat, akiknek titokban kellett látogatniuk az intézetben élő gyereket. "De mindezt nem azért mondtam el, mintha nem érteném meg azokat az anyákat, akik ezt vállalják, ellenkezőleg! Ezek az asszonyok példát mutatnak arra, hogyan gazdagodunk egy-egy krízis által, hogy mennyire igaz: a veszteségeink formálnak bennünket."