Sajátos magyar helyzet

A magyar államnak rendeznie kellene a szűkös, de kaotikusán szétforgácsolt, eklektikusán leosztott és bűnösen túladminisztrált kutatás-fejlesztési alapok felhasználását.

Több kérdést is felvet a Sokasodó foltok az AIDS-tapaszon című írás, csak éppen nem a lényeget feszegeti: miért is támogatja a magyar állam az ilyen bizonytalan kimenetelű fejlesztéseket? – kezdi levelét Dr., dr. med. habil. Antoni Ferenc, az orvostudomány kandidátusa. Mint írja, a válasz egyszerű: Magyarországon alig akad kockázati tőke, s kutató-fejlesztői bázisunk finanszírozása sincs megoldva. Honi és külföldi tapasztalat azt mutatja, sokkal nagyobb az igény az ilyen pénzekre, mint amennyi rendelkezésre áll. Megindul tehát az érdekkijárósdi, hátterében pedig a lágy korrupció. Itt kerülnek elő a sajátos helyi elemek: ki kinek a micsodája, nem csak nálunk - másutt is. A fő kérdés, hogy a kinek a micsodája, mennyire ellensúlyozza a szakmai kételyeket - mert ilyenek szinte minden projektnél adódnak. Ezek ugyanis magas kockázattal járó vállalkozások, a bukás esélye általában nagyobb, mint a sikeré. Viszont a siker olyan nyereséget hoz a mai világban, amely 10-20 bukott projektet kompenzál, tehát megfelelően magas színvonalú szakmai ellenőrzés mellett, egy bizonyos minimális nagyságú befektetés felett mesés nyereség várható.

Mottó: Szegény ember ne rulettezzen, meg ne akarjon kockázati alapon biotechet fejleszteni. Több mint valószínű továbbá, hogy adott esetben ez a nyereség abban nyilvánulna meg, hogy egy nagyobb nemzetközi fejlesztő gyógyszercég felvásárolja a magyar céget vagy hosszú távú nyereségmegosztó szerződést köt vele a termék piacra kerülése előtt akár tíz évvel.

Az AIDS-tapasz 2,5 milliárdos költségvetése klinikai vizsgálatok esetén nem irreális, tehát ezen sem kellene szörnyülködni, bár az meglepő, hogy egy ilyen kis cég, mint a Genetic Immunity Kft. erre vállalkozik. Szintén meglepő, hogy tisztán állami támogatásból lehet ilyent csinálni és nem kell hozzá fölmutatni szakmai alapítvány vagy magántőkés támogatását - sajátos magyar helyzet. Mindezeket a kockázati tőkés elemzők mérlegelik, a Népszabadság úgy tűnik nem, illetve mint közéleti napilap nem tartják érdemesnek, hogy pontos háttér-tájékoztatást adjanak. Ehelyett viszont tüzet nyitnak a vállalkozására.

A cég összes vezetője látszólag azonos családnévvel rendelkezik - nem szokatlan Magyarországon. Fölvonul egy darab szakmabeli magyar akadémikus, aki kételkedik, majd idéznek egy darab magyar származású agykutatót (!) aki az internetes keresés alapján kb. annyit tud az AIDS-ről meg a vakcinákról, mint én, de „az MTA külső tagja és az orvosi Nobel-díjakat is osztó stockholmi Karolinska Intézet kutatója". Hát igen, ez bizonyító erejű érvelés. További bűn, hogy az AIDS-tapaszos cég nem nyert el egy másik, hasonló technológián alapuló magyar pályázatot, bár a szegedi egyetem bőrklinikája társpályázó volt. Lám-lám szakmabeliek esetleg mégis hisznek benne? A sikertelen pályázat kapcsán idézik a pályázati bírálatok klasszikus 22-es csapdáját: „mivel nincs bizonyítva, amit bizonyítani akarnak nem adunk rá pénzt". Summa summarum: a magyar államnak valóban rendeznie kellene a szűkös, de kaotikusán szétforgácsolt, eklektikusán leosztott és bűnösen túladminisztrált kutatás-fejlesztési alapok felhasználását. De ezt, ha egy mód van rá, ne justizmord színvonalú befeketítések útján követeljük.